OCR
A TANTERMI DRÁMA FŐ ÖSSZETEVŐI JEL ÉS JELENTÉS Közösségben élő lényként arra kényszerülünk, hogy folyamatosan párbeszédben legyünk a körülöttünk lévőkkel. Ez a párbeszéd természetesen nemcsak nyelvi szinten, mondatok formájában történik, hanem testbeszéden keresztül is. Sőt, cselekvéseinkkel is értelmezendő jeleket adunk embertársainknak, ugyanúgy, ahogy mi is olvassuk az ő cselekedeteiket, és jelentést tulajdonítunk annak, amit tesznek. Egészen csecsemő korunktól fürkésszük mások jelzéseit, és az iskolába érkezve már szakértőkké válunk abban, hogy apró jelekből is kiolvassuk, aznap milyen hangulatban lép be a tanár a terembe. Persze a jelek értelmezése, különösen kisgyerekeknél, nem feltétlenül tudatos folyamat, de olyan tudás, aminek mindannyian birtokában vagyunk. Éppen erre a tudásra épít a színház, amikor egy-egy helyzetet kiemelt térbe helyez, és olvasásra, értelmezésre kínál a nézőknek. A színpadon történő eseményeket, a szerepek közötti kommunikációt éppen azért értik a nézők, mert a színház és a színészek ugyanazt a jelrendszert használják, mint amit a hétköznapi kommunikációban is használunk. Tehát, ha valakit elgáncsolnak a színpadon vagy elgáncsolnak egy iskolai folyosón, akkor a két cselekvést ugyanúgy olvassuk. Mindkét esetben egyszerre lehet zsigeri, érzelmi reakciónk, és emellett gondolati szinten is tudjuk értelmezni a gáncsolást. Szinte biztos azonban, hogy másképp kezeljük a két helyzetet. Az egyik esetben a gáncsolás azért történik, hogy nézőként megértsünk valamit a színpadi fikcióból, míg a másik esetben közvetlen, valós tétje van annak, hogy mit lépünk mi, a gáncsolás szemlélői. A második esetben a megértés konkrét cselekvésként jelenik meg (a ,nem cselekvést" is cselekvésként értve), míg a színházban a megértés belső marad, nem jelenik meg azonnali, közvetlen válaszként. A cselekvés és jelentésének viszonyáról fogalmaz meg izgalmas észrevételt Vigotszkij, ! amikor a gyerekjátékról ír. A játék során a botot lóként használó gyerek példája segítségével mutatja be, hogy a játékban a cselekvés a jelentésnek van alárendelve, míg a valódi életben ez éppen fordítva van. Míg a játékban a bot gond nélkül lehet ló, addig a valóságban a bot tárgyi valója az elsődleges. Tehát akkor válik csak sétapálcává, ha azzá alakítom, faragom és a megfelelő méretre vágom. Vigotszkij az ilyen képzelt helyzetekre épülő gyerekjátékot összekapcsolja a fogalmi gondolkodás megjelenésével: azzal, amikor egy gyerek már olyan dolgokról is tud gondolkodni, amik nincsenek közvetlenül előtte. Ez a belépő az elvont gondolkodás felé. A tantermi dráma szempontjából is hasznos ez 5 Lev S. Vygotsky: Mind in Society. The Development of Higher Psychological Processes, London, Harvard University Press, 1978, 97. e 24 e