Oldal 15 [15]
OCR
A szentség rituális ciklusokba rendezett megjelenítései az emberi életmenet, illet ve a kalendáris év mentén szerveződtek meg. A rituálék az előbbi kapcsán alapvetően a szentségek, az utóbbi esetben pedig főként az egyházi év ciklikus liturgikus cselekedetei (rítusok, processziók, szentelések stb.) által kereteződnek. A rituális cselekedetek fontos alkotóelemeit, gyakran tárgyiasult formáit a szentelmények jelentik. A szentségek és szentelmények közötti alapvető különbséget Scribner a használatuk eltérő jellege alapján érzékelteti: míg a szentségek a ,szent" par excellence megnyilvánulásként azonnali hatással (ex opere operato), 4m csupén meghatározott időben (leginkább az egyéni életciklus mentén) és helyen (szinte kizárólag a templomban, Isten szolgáinak színe előtt) fejtették ki hatékonyságukat, addig a szentelmények hatékonysága nem volt automatikus, függött a használó rendelkezésétől, ugyanakkor alkalmazásának lehetősége — tetszőleges módon —sokkal szélesebb teriiletre terjedt ki. A szentségekkel ellentétben a szentelmények a templomtól távolra jutottak: a hívek kezén a szélesebb közösségben — a házakban, istállókban, csűrökben, kertekben és a határbeli földeken egyaránt — kifejthették hatásukat. A benedikciós gyakorlat elterjedtségét és népszerűségét elsősorban annak az ambivalenciänak a feloldäsa/elkendözese eredmenyezte, amely a mögöttes teolögiai értelmezés és a valós, populáris használat közötti különbségekben jelentkezett. Bár hivatalos szinten mindig egyértelmű volt, hogy a benedikciók és a megszentelt tárgyak nem ex opere operato hatnak, a mindennapi használatban leginkább az automatizmus iránti elvárás érvényesült." E kettősség évszázadokon keresztül nem képezte teológiai diskurzusok tárgyát: a rendszer egész egyszerűen működött. A szentelmények és a mágikus tárgyak közötti határvonal ugyan a kezdetektől fogva elmosódott, ez a körülmény csak a késő középkortól kezdve jelentkező, majd a reformáció után, a 16. században valódi vitákat is indukáló teológiai spekulációknak köszönhetően rajzolódott át. A két terület (tágabban értel mezve a religio recta és a suberstitio falsa tartománya) a 13. századtól kezdve egyre határozottabban elvált egymástól. Dieter Harmening írta le azt a folyamatot, ahogy az egyházi varázslatfogalom átalakult a késő középkorban, és utóbbi alá egyre inkább azokat a hivatalos liturgikus gyakorlattól eltérő áldásokat kezdték sorolni, amelyek az egyház szakramentális liturgiájának fejlődése következtében a saját kultuszterületén kívül eső varázslássá (a benedikciós és ördögűző-gyakorlat tilos kinövéseivé) fejlődtek. Ez a varázsláskritika időben és tematikában egybeesett az eretnek mozgalmaknak (pl. valdensek, albigensek, lollárdok, husziták) az egyházi szentség- és szentelménytanra vonatkozó kritikájával. 1470-ben a passaui zsinat azzal az indokkal tiltotta el a Szent Balázs és Szent István napján és tiszteletére szentelt víz megäldäsät, hogy az „az egyszerü emberek számára al § A teológiai értelmezések fejlődéséről: Franz 1909, I. 14-34. 14
