Page 334 [334]
OCR
Lakáslehetőségek a császárvárosban s 333 A következőkben az udvari szállásra jogosult magyar tisztségviselők 17111765 közötti sikeres és sikertelen pályázatai alapján mutatjuk be a rendszer működését. Teljes, minden pályázóra kiterjedő képet nem áll módunkban felvázolni, főként a főnemesekre és a vezető hivatalnokokra fogunk fókuszálni, de néhány példán keresztül igyekszünk az alacsonyabb társadalmi állásúak lakhatási lehetőségeire is kitérni. A magyar pályázók alapján úgy tűnik, hogy az udvari szállásban részesülők köre egyfajta rombusz alakzatot mutat, tehát a szállásra pályázók között ritkán találkozunk a legmagasabb és a legalacsonyabb rangú személyekkel, sokkal inkább egyfajta heterogén összetételű széles középréteg dominanciája érvényesült. Udvari szállásra a Habsburgudvartartás és a kormányzati apparátus tisztségviselői pályázhattak, tehát a kötetben vizsgált különböző csoportok közül a Bécsben tanuló diákság és a Magyar Nemesi Testőrség tagjaival nem találkozhatunk a pályázók között. Az utóbbi csoport tagjai ugyan az udvartartás részét képezték, de a testőrök a saját gárdapalotájukban laktak. A vizsgálatban szereplő pályázók legnépesebb körét (már csupán a hivatal személyi állományának mérete miatt is) a Magyar Udvari Kancellária hivatalnokai jelentették, de a pályázók között az Udvari Kamara, az uralkodói udvartartás, az Erdélyi Udvari Kancellária és további bécsi kormányszervek tisztségviselőivel is találkozhatunk. A Hofguartier-rendszer működésével kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy az ún. szállásképesség (Quartierfahigkeit), avagy udvari szallasra való jogosultság nem jelentett egyet a sikeres szallasszerzéssel. A tisztségvisel6knek palyazniuk kellett udvari szállásra, ami nem általános igénybejelentést jelentett, ugyanis a szállásra jogosultak mindig konkrét lakásra pályáztak. Tehát a pályázóknak maguknak kellett az aktuálisan megüresedett lakásokról információt szerezniük, és megbecsülniük azt, hogy vajon milyen lakás elnyerésére lehet esélyük. A pályázatokat az Udvari Szállásmesteri Hivatal összesítette, döntésre előkészítette, de a végső szót az uralkodó joga volt kimondani. 1740 előtt jellemzően nem maga az uralkodó döntött a Hofguartierügyekben, hanem ezt a jogot helyettük a főudvarnagy gyakorolta, Mária Terézia viszont szakított ezzel a gyakorlattal, és ő maga határozott az udvari szállások adományozásáról." Az udvari szállásra ugyanis nem a tisztség mellé járó alapvető juttatásként tekintettek, hanem az uralkodói kegy megnyilvánulásaként, avagy az uralkodói jutalmazáspolitika eszközeként. Az udvari szállások kiosztásában kirajzolódott egyfajta meritokratikus és szociális kiválasztási elveken alapuló logika, ami az adott tisztségviselő szol57 Rescher, 2016. 277. Miutän a pälyazönak sikerült udvari szálláshoz jutnia, jogában állt azt hosszú távon, költözéséig vagy haláláig megtartania, amennyiben évente két alkalommal (Szent Mihály és Szent György napján) az adót kifizette a szállás után. Spielman, 1993. 91.
