Oldal 15 [15]
OCR
14 e Az udvar vonzásában A rendi társadalomban a Habsburg-kormányzattal szembeni feszültségek és elégedetlenségek a , hosszú" 17. században számos alkalommal fegyveres felkelésekhez és belháborúkhoz vezettek (gondoljunk csak Bocskai, Bethlen, Thököly vagy Rákóczi nevével fémjelzett mozgalmakra)." A mozgalmak sorában különleges helyet foglal el a leghosszabb ideig elhúzódó Rákócziszabadságharc, amely az oszmánok kiűzését követően robbant ki, válaszul az I. Lipót által folytatott centralizációs politikára. 1711 azonban mérföldkőnek tekinthető a Habsburg-magyar kapcsolatok történetében, ugyanis a szatmári béke révén sikerült a Magyar Királyság és Bécs közötti együttműködést új alapokra helyezni, ezáltal az ország hosszú távú belső stabilitásának és konjunktúrájának a feltételeit biztosítani." VI. (magyar királyként III.) Károly komolyan vette a kompromisszumos szatmári béke pontjait, szakított az apja által folytatott kormányzati gyakorlattal, és trónra lépésétől kezdve érezhetően megváltozott az udvar magyar ügyekkel szembeni politikája." Károly tudatosan törekedett a változtatásra, amelyről bizalmas tanácsadójával, a cseh főkancellárral, gróf Johann Wenzel Wratislaw von Mitrowitzcal (1669-1712) 1711 tavaszán, illetve nyarán váltott levelei is tanúskodnak." Pedig a bátyját, I. Józsefet hirtelen elvesztő Károly főherceg ekkor még a spanyol örökségéért harcolt, Barcelonában tartózkodott, illetve a császári és magyar királyi koronázása előtt állt. Az uralkodó a leveleiben arra a következtetésre jutott, hogy a magyar társadalommal szembeni igazságtalanságokat fel kell számolni, és nem szabad a kormányzatnak okot adnia egy újabb felkelésre, ennek elérése érdekében békés módszerek alkalmazására és reformok bevezetésére van szükség. A hosszú távú konszolidáció fenntartásában VI. Károly nem csupán kormányzati elvei vagy a történeti tapasztalatok miatt volt érdekelt, hanem nyugat-európai politikájának zavartalan folytatása és lánya örökségének biztosítása miatt is. A Habsburg-elődök hibáiról és a magyar rendekkel folytatandó helyes politikai bánásmódról hasonlóan vélekedett Mária Terézia is, aki e tekintetben az apja által megkezdett úton kívánt haladni. Az uralkodónő a következő ars poeticát fogalmazta meg (az osztrák örökösödési háborút követően) 1750/1751 folyamán keletkezett emlékiratában: , Különösen Magyarország érezte ezt, amelyet állandó elnyomásban próbáltak tartani, és amely nemzet minden szolgálatból ki volt zárva. Látványos ürügy volt ehhez az ott jelentkező lázongások és felkelések egészen VI. Károly koráig. A méltányosság és a tiszta politika megköveteli azonban, hogy csak a rühes juhok legyenek 1 A 17. századi felkelések és kiegyezések dinamikájáról lásd: Pálffy, 2015. 5 .— A szatmári békéről és historiográfiai megítéléséről lásd (többek között): Bánkúti, 1981; Pulyai, 2007 (különös tekintettel Bánkúti Imre bevezetőjét); R. Várkonyi, 2011; R. Várkonyi 2012; Szijártó, 2008. Károly politikai meggyőződéséről bővebben lásd: Kalmár, 2012/a. 7 Karl III, 1856. (különösen) 153-223. A tägabb kontextushoz läsd: Kalmár, 1989.
