Oldal 27 [27]
OCR
AZ EGYHÁZI ÉV A perikópa-vita történeti és jelenkori értelmében és önmagában véve - álláspontom szerint — alkalmatlan az istentiszteleti élet egészének kérdéseit átfogni és kifejezni — főleg akkor, ha történetietlen kérdésfelvetések és általánosítások tömkelegével kell naponként szembesülnünk. A (kapcsolódó) istentiszteleti gyakorlat ugyanis az evangéliumi szakaszok mellett az évszázadok hitének kikristályosodásaként" más, az adott vasár- és ünnepnaphoz rendelt bibliai szövegeket (pl. zsoltárok, introitus, lekció stb.), sőt énekeket, énekrendeket, imádságokat is szült és rögzített," amelyek elválaszthatatlanok az egyházi év ciklusaitól, " valamint konkrét vasár- és ünnepnapjaitól."§ Röviden rá kell mutatnom arra is, hogy habár az őszinte szembenézés mindeddig elmaradt, de magyar református egyházunkat az elmúlt több, mint két évtizedben összességében az istentiszteleti élet általános és nagyfokú beszűkülése jellemezte az infrastrukturális fejlődés és az intézményhálózat bővülése ellenére, ami valójában az egyház(i élet) kimondatlan, példátlan és elgondolkodtató leépülését jelenti. Az egyház egyéb tevékenységeinek megszaporodása nem helyettesítette és helyettesíti, nem váltja ki a konkrét kultuszközösséget. Az egyház ugyanis elsősorban és mindenek előtt kultuszközösség."? Ebből 15 Vö. JÁNOssY 2008, 7. Érdemes figyelnünk Bornemisza Péterre, aki 1582-es énekeskönyve és 1584-ben kiadott Folipostillája, prédikációs kötete között tudatos kapcsolatot teremtett. Vö. részletesen: OLÁH 2000. A téma vonatkozásában lásd még: FEKETE 1998/1999, 239-250. Nem feledhetjük azonban, hogy az egyházi év ciklusai végső soron egy ciklust alkotnak. E szoros liturgiatörténeti összefüggések nélkül számos történeti vagy kortárs zenei életmű egésze vagy bizonyos szelete értelmezhetetlen és valójában alkalmazhatatlan lenne. Nem csupán J. S. Bachról van szó, hanem megannyi más alkotóról, akik a pl. a zene és a liturgia/hit találkozási pontján alkottak maradandót zenetörténeti és teológiai szempontból egyaránt. Ha nem értjük őket, érdemes lenne önvizsgálatot tartanunk. A kántorok/egyházzenészek, lelkipásztorok, hittanoktatók képzése még alaposabb liturgia(tôrténet)i és egyházzeneítörténet)i bázist igényelne. Továbbmutató gondolatokat és a mai közegyházi helyzetben alapvető elvi és gyakorlati iránymutatást fogalmaz meg az itt felvetettekkel kapcsolatban: KARASSZON 2008, 126-139. s Minket reformátusokat mindig fenyeget az a veszedelem, hogy feledésbe megy az a döntő jelentőségű tény, hogy a lelkipásztor elsősorban Isten szolgája és csak mint ilyen a gyülekezet szolgája. [...] a lelkipásztor mindenekelőtt liturgus [...1. Mert az egyháznak legfontosabb, mondhatnám egyetlen feladata az istentisztelet. [...] lényegében nincs, nem lehet az egyháznak egyetlen olyan tevékenysége sem, amely közvetve, vagy közvetlenül nem áll az istentisztelet szolgálatában, azaz nem arra való, hogy Istennek tisztelete helyreállíttassék ebben a világban, hogy Isten tiszteletévé változzék az egész emberi élet minden vonatkozásban. Az anyaszentegyház egész élete az a nagy liturgia, amellyel templomban és templomon kívül szüntelenül magasztalja az Istent, hirdeti Isten mindenekfölött való dicsőségét. A szó szoros értelmében vett istentisztelet ennek az egész munkának a fokusza, ahonnan kiáradnak és ahová visszaáradnak az életerők. Ami nem áll az istentisztelet szolgálatában, az vagy idegen, az egyházhoz nem tartozó, vagy pedig értelmét veszített munka, amely mint a vérkeringésből kikapcsolt testrész, előbb-utóbb el fog sorvadni. Ennélfogva a lelkipásztornak legfontosabb munkája a 26
