Page 12 [12]
OCR
ELőszó Természetesen valljuk, hogy az egyház, az újjászületés és a megújulás végső értelemben a Szentlélek műve, ez azonban nem jelenti azt, hogy nyilvánvaló csorbulásainkat és gyengeségeinket nem kötelességünk kijavítani és orvosolni (pl. az úrvacsora szertartásának rendtartása és annak felülvizsgálata"). Ma elsősorban új érvekre és alapos, őszinte önvizsgálatra van szükség ahhoz, hogy előrelépjünk. Az istentisztelet lényegénél fogva nem lehet a kísérletezgetés helye, a liturgia elemeit nem szabad tetszőlegesen, alkalomszerűen változtatgatni. A rítus alapvető jellemvonása az állandóság. Különösen igaz ez ünnepeink, ünnepi időszakaink újbóli felfedezésének folyamataiban, aminek együtt kell járnia az Úrnapja, a vasárnap megszentelésének komolyan vételével. Egyúttal meggyőződésem szerint szükség van szolgálatunk lényegének újbóli tudatosítására, hiszen az istentisztelet soha nem egyéni érdekek és ízlések megjelenésének a helye, hanem Isten kiválasztott népének örömünnepe, ahol valljuk: , Az Úr az Isten, az Úr az Isten!" (1Kir 18,39), és mi pedig , az Ő alkotása vagyunk" (Ef 2,10) és , kezében levő nyáj" (Zsolt 95,7). Egyre sürgetőbb az önvizsgálat mellett az önkritikus és kínos, eddig talán tudatosan került kérdések megfogalmazása. Az egyik ilyen lényegi kérdés az, hogy hogyan történhet meg a , prédikáló egyházban", hogy az egyház népe valójában haldoklik vagy már éhen halt Isten igéje közelében? Sajnos istentiszteletünk a történeti út utóbbi szakaszán nem csupán egyre csonkábbá, hanem hangsúlyait tekintve egyre inkább torzzá vált. Fel sem tűnik már mindennapi szóhasználatunk öncélú, az elméleti tudományok szintjén is megjelenő torzulása, miszerint a református istentisztelet középpontja a prédikáció, ami * A magyar evangélikus teológiai-liturgiai gondolkozásban az úrvacsora és gyónás szétválasztásának igénye már a XX. század első évtizedeiben jelentkezett. , Az igétől természetesen elválaszthatatlanok a szentségek is. Ezeket is vissza kellene illesztenünk a kultuszba, mint annak szerves részeit. Mindenek előtt az úrvacsorát, a hol legközvetlenebb a Krisztussal való érintkezés, de a keresztséget is. S ha a restauratio többé-kevésbbé utópia marad is e téren, igyekezzünk az igehirdetés által tudatába vésni a gyülekezetnek az ige és a szentségek egységének elvét s keressük az alkalmakat, a mikor ezt az elvet, ha esetlegesen is, érvényesíthetjük és szemlélhetjük." A főszöveghez kapcsolódik két lábjegyet is, ekként: ,? Válasszuk el a gyónást az úrvacsorától s az úrvacsorának így lényegesen megrövidített actusát illesszük be a főistentiszteletbe, mint annak csúcspontját s legyen elv, hogy minden istentisztelet alkalmával terítve az Úr asztala. Így van ez pl. Mecklenburgban. Ilyen módon a legtöbb istentisztelet alkalmával lesznek néhányan, a kik élni óhajtanak a szentséggel. A gyülekezet számára a passiv részvétel is épületes lesz. [...] A keresztséget beleilleszthetjük legalább úgy az istentiszteletbe, hogy vasárnap délutánonkint az istentisztelet keretében végezzük a kereszteléseket. A dán és norvég liturgia a főistentiszteletbe kapcsolja be a keresztséget. [...]" ,?" Tegyük meg legalább azt, hogy úrvacsora alkalmával hagyjuk csonkán a főistentiszteletet, annak jeléül, hogy nincs befejezve (az istentiszteletet bezáró oltári szolgálatot kössük össze az úrvacsorával) s adjuk tudtára legalább a gyülekezetnek a főistentisztelet alkalmával a hét közben történt kereszteléseket." PODMANICZKY 1917, 34. 5 V6. Pap 2010d, 8. 11
