Oldal 11 [11]
OCR
AZ EGYHÁZI ÉV öncélú haszonleséssé, azaz teurgiává. A körülmények és emberileg teremtett adottságok nem képesek elfedezni hiteltelenségünket és tartalmatlanságunkat. Az istentisztelet formája és tartalma szétválaszthatatlanul összetartozik.? A bölcselet, a művészetek, a teológia és a liturgia területén a , modernitás" nem azonosítható a technológiai fejlődés által teremtett világrenddel, ahol időről időre a technikai precizírozás miatt kénytelenek vagyunk kidobni a gépeinket. Szüntelenül szemünk előtt kell tartani, hogy nem minden változtatás valóságos megújulás. A keresztség és az úrvacsora a történelmi korszakok és ízlések változásától, utólagosan felülbírált hangsúlyeltolódásoktól függetlenül ugyanazt jelentette. A prédikációban Isten örökkévaló beszéde szólal meg ma, az imádságban átöröklött formai és nyelvi gazdagságban szólítja meg az ember az Örökkévalót, énekeinkben a megelőző korok hitvallóinak és bizonyságainak , nagy fellege" (Zsid 12,1) által körülölelve valljuk Isten dicsőségét, hatalmát, nagyságát, az áldásban Isten irgalmáért esdeklünk. Átérezhetjük és megtapasztalhatjuk, hogy nem egyedül járjuk a hit útját, hanem Isten hordoz bennünket szüntelen. Adjuk vissza az istentisztelet elemeinek valóságos és eredeti funkcióját a harangok hangjára történő összegyülekezéstől az elbocsátásig! Az istentiszteleti ének és zene legyen újból a szent szolgálat szerves része, ne csupán kiegészítése, betéte. Az istentiszteleti zene nem aláfestő zajzuhatag, nem a szórakoztatóipar része, mint a bevásárlóközpontokban vagy a mindennapokban, ahol értelmetlenül és céltalanul szállnak a hangok.? A legnemesebb értelemben vett liturgikus zene bármely formájában prédikáció, azaz Isten tetteinek hirdetése és kifejeződése, másrészről pedig önbecsülésünk kifejeződése is. Az igénytelenséget és a készületlenséget nem lehet felmenteni ember-voltunk törékenységével. Isten a prófétai kultuszkritikák szerint mindenek előtt az ürességet, a lelketlenséget, az emberi szívtelenséget és elsilányulást, valamint a haszonelvű szinkretizmust utasította el, amikor az istentisztelet többé már nem az ember Isten előtti önátadó szolgálata (liturgia), hanem a szent szolgálat látszata alatt Isten kényszerítése saját céljaink teljesítése végett (teurgia; Ám 5,21-23). Önkritikusan szembe kell néznünk azzal is, vajon nem általános liturgiaellenességünk és tartalmatlanságunk, a végtelenül szubjektív érzéseknek és mondanivalóknak kiszolgáltatott istentisztelet-e az oka annak, hogy ellencsapásként a kiskorú naivitás szinte eksztázisba hajló formákat és kifejeződéseket keres, talán éppen egyházunkon kívül. 2 "Vö. BÉKÉSI 2013, 75-78. 3 "Vö. GÁRDONYI 2013, 23-29. 10
