Oldal 231 [231]
OCR
s 2. SZ. MELLÉKLET * az egy mondat, vagy inkább zene — egyszerre jel és szubsztancia -, annál inkább érzem, hogy hiányzik a kulcs, ami hallhatóvá tenné. Szétesettek vagyunk ebben az egységben, s amit az intuíció megérez, ahhoz a cselekedet nem tud odafordulni, nem tudja elszánni magát. S ha egy hang egy pillanatra tisztán kiemelkedik ebből a zenekari lármából, eltelik egy évszázad, aki beszélt meghal, s a szavak értelme elvész." (...) Akárhányszor Piero della Francesca Battista Sforza diadala című festményén a domblabirintusra — könnyű utak, végtelen háttér — tekintek, arra gondolok, ezt a festőt, sok más dolog mellett, ugyanaz foglalkoztatja. De szeretem, ennek égisze alatt, a nagy alföldeket is, ahol a horizont olyan alacsony, hogy azt a fák, majdhogynem a fű is eltakarja. Mert ilyenkor a láthatatlan és a közeli összemosódnak, a másutt mindenütt van, a közepe talán két lépésre, hosszú ideje úton vagyok, már csak egy kanyar, és észreveszem az első falakat, vagy beszélek az első árnyakhoz. .. A tenger kedvez az álmodozásaimnak, mert biztosítja a távolságot, és az érzékek szintjén a hiányzó teljességet is jelenti, de nem kizárólagosan. Látom, hogy a kiterjedt sivatagok, vagy egy kontinens ugyancsak üres úthálózata betölthetik ugyanezt a szerepet, vagyis teret adnak a tévelygésnek úgy, hogy eltérítik a figyelmet, mely először mindent felölel, majd felhagy vele. Még Amerika highway-i is lehetővé teszik, lassú, mintegy céltalan vonatai, az eléjük kiterített, kifosztott területek — de ebben túl sok az álmodozás, vagyis rossz. Ahogy behatolt velem a vonat NyugatPennsylvaniába ebben az évben is, a szomorú, behavazott, legallyazott fák közötti gyárakon egyszer csak meglátom a Bethlehem Steel felirat ellentmondásos szavait, és ismét felvillan a remény, de ezúttal a föld igazságának kárára. Miután felhagytam azzal, hogy a léttöbbletet keressem ezeknek a jelenségeknek a felerősödésében, máris nem ott tartottam-e, hogy elképzeltem egy szenes hatséudvart, szinte itt, valamiféle koszos mellékutcában, egy ajtót: és mindent, a feltámadt, mosolygó küszöbön, hegyeken, madárdalokon, tengeren túl? Így felejtjük el a ha“5 Bonnefoy: L’Arriére-pays, 9-11. . 229 »
