Oldal 115 [115]
OCR
s KENÓZIS SIMONE WEIL MISZTIKÄJÄBAN * höz. Ennek megfelelő hűséget az ember csak akkor mutathat, amikor eljutott a tökéletességhez és rendeltetésével azonossá vált. A dolgok hűségének megfigyelése, akár magában a látható világban, akár a matematikai vagy analóg relációkban, hatékony eszközként segít ehhez bennünket. A szemlélődés első tanítása az, hogy ne válasszunk, hanem járuljunk hozzá mindannak létezéséhez, ami létezik. Ez az egyetemes elfogadás ugyanaz, mint az elszakadás, és a leggyengébb vagy látszólag teljesen legitim ragaszkodás is akadálya ennek. Ezért soha nem szabad elfelejteni, hogy a fény minden élőnek és dolognak világít. A teremtő Isten akaratának képe, azé az Istené, mely minden létezőt elhordoz. Ehhez a teremtő akarathoz kell beleegyezésünknek csatlakoznia.”155 Teremtő és a teremtett világ közötti szeretetkapcsolat kétirányú mozgásában, melyet Krisztus mint híd (metaxü) lehetővé tett, a krisztusi közvetítés mintájára önnön autonómiáját felajánló, „dekreält” („decree”) én ekkor már nem képez akadályt." A SZÍNHÁZ SIMONE WEILNÉL A művészeti alkotások szintjén is azt tartja Simone Weil szépnek, amit kontemplálhatunk, s ami a dekreált állapotnak megfelelő figyelemnek mozdulatlan, akarcsak az igazi szinhaz.'*” Neoplatonista esztetikäjäban a szép szükségszerű, az anyagi világban uralkodó szükségszerűség módjára, és a jónak engedelmeskedik. Shakespeare-t a mozdulatlanság hiánya miatt másodrendűnek gondolja, Racine-t harmadrendűnek, Corneille-t pedig n-edik rendűnek tartja, és csak a Lear király-lyal és 185 Simone Weil a szükségszerűségről, 20. 186 Erről a témáról lásd részletesebben: Décréation et poétigue immobile dans une optigue comparative (Alain, Mallarmé, Simone Weil et Jänos Pilinszky), in Thelot - Le Lannou — Sepsi (szerk.): Simone Weil et le poetique, 167-188. 187 Simone Weil: La pesanteur et la gräce, Paris, Plon, 1988 (1947), 169. „Le theätre immobile est le seul vraiment beau.” e 113
