Oldal 53 [53]
OCR
+ YVES BONNEFOY ÉS A JELENLÉT KÔLTÉSZETE * győződve, hogy miként aranyat lehet előállítani közönséges fémekből, úgy a színeket — a szellem ásványait — is transzmutálhatjuk fénnyé, azaz az arany megfelelőjévé.""" Ezt követően a szöveg leírja a festő hosszas, eredménytelen hiábavaló kínlódását. Míglen egyszercsak három csepp festék kerül a vászonra: a kék, a piros és a sáfránysárga (akárcsak Peter Brook Csatamező című Trafóban bemutatott előadásában). , Három alig érintkező folt. Közülük kiemelkedik a fény, ami nem a hiába kevert anyag szürkesége, de nem is csak egyszerűen a nap, amely múltkor a mezőt hajnalban körülölelte."" Szóval nem a színek keverése az alkímia titka, hanem egymás mellett élése; ezzel elégedett a festő, elvégezte munkáját, évek telnek így el, egy harmadik személy (a költő?) szimpátiával nézi a festményt a festő válla fölött, s látja benne a kukoricamezőt stb. , Vajon a szellemtörténet nagy pillanatának részesei voltunk, amikor a szín alkímistája feltalálta a tájfestészetet?"" Megfogja a festményt, körülötte kövek, már kint van, kívül a házon, leteszi a festményt, hátrál, elégedett, boldog. Mikor megfordul, három angyalt vesz észre, akik mosolyogva nézik. Az egyiknek vörös (piros), a másiknak szürkéskék, a harmadiknak hihetetlenül élénk sáfránysárga ruhája van. — Kik vagytok? -— kérdezi. — A Föld vagyunk - felelik. Amelyet alkotsz. Idejöttünk, melléd ülünk a lugasban. Adj nékünk kenyeret és bort. Hosszan kell beszélnünk, barátunk, mielőtt leszáll az éj.""" 64 Bonnefoy: La vie errante, 21. 65 TJo., 23. 66 Uo., 25. 47 Uo. « 51 e
