Seite 226 [226]
OCR
SZÍVBEN REJLŐ PUSZTINYA A pusztinya ebben a belső magányban való haladás, miközben elmerülünk Isten csöndjében. Életem embertársaim szolgálatában és szeretetében egyszerűen csak visszhangja ennek a csöndnek és magánynak. Belsőleg Istennel és az emberiséggel azonosulok. Maga Jézus Krisztus irányít engem ebbe a belső csöndbe, abba a magányba, ami oly hangosan szól az Atyához a Szentlélek vezetésével. Ekkor elmerülök a Szentháromságban, Isten csöndjének tüzében (mivel Isten csöndje mindig izzó; beszéde tűz). Ilyenkor áttüzesedem az iránta és világszerte az egész emberiség iránt érzett szeretetben. Már nem én beszélek. Azt mondom, amit Isten közöl velem. Amikor alámerülök ebben a mérhetetlen csöndben, s az az ő szavainak köszönhetően végre lángra kap, akkor válok képessé a beszédre. Beszélhetek, mert hangja tisztán és hangosan zeng a fülemben, ami rajta kívül mindentől kiüresedett. Most már egyedül az ő neve nyugszik a szívemen, folytonfolyvást, a szívdobbanásommá vált. Ez az a pusztinya, amiről beszélni próbáltam. Ez az a pusztinya, melyet oly szenvedélyesen szeretnék közvetíteni mindenki felé. Tudom, hogy a pusztinyában rejlik a válasz, ami után a mai világ kutat. A világ tud Istenrő/7. Mivel egyszerűen csak tud róla, el tudja utasítani, figyelmen kívül hagyhatja, közömbös lehet vele szemben, naponta ezerszer újra keresztre feszítheti a felebarátban. Ha viszont a világ úgy ismerné őt, ahogyan saját magát föoltárja nekünk a szívben rejlő pusztinyában, akkor képtelen lenne elutasítani őt. Ha egyszer így ismernénk meg, lehetetlenség lenne elutasítani. Akkor a szeretet rajtunk keresztül belépne a világba. Az ő szavát tudnánk elbeszélni a világnak, ha a szívben rejlő pusztinyában élnénk. 225
