Seite 218 [218]
OCR
SAJÁT PUSZTINYALAKÓ HIVATÁSOM Majd eljöttem Combermere-be. Végig az évek során az Örömhírről beszéltem azoknak, akik oda akartak figyelni rá. Eleinte nem sokan tették, én viszont folytattam a beszédet. Meghurcoltatás, magány, fájdalom, elutasítás — mindaz amire korábban meghívott Isten, hogy vele együtt osztozzam rajta — újra csak ott volt. A hivatás, melyről úgy véltem, hogy az enyém, tényleg az enyém volt. Nem tévedtem, valóban nem. Ellenkezőleg, igazam volt. Csak nem láttam bele elég mélyen abba, hogy mi zajlik. Bizonyos értelemben, az Úr elrejtette ezt előlem, miként mindig is teszi. Viszont igazam volt. Amikor elhagytam Oroszországot, már beléptem a pusztinyába. A pusztinya, amit tudatosan vagy tudattalanul kerestem, ott volt mélyen bent a csontjaim velejében. Az Úr elvezetett a mindennapi élet pusztinyájába. Így van az, hogy ma, 1973. március elején hirtelen megláttam ezt a nagyszerű világosságot az éj sötétjében. Magányomnak megvolt a létoka. Pusztinyát alakított ki, olyat, amit nem emberi kezek, hanem Isten maga épített föl. Elképesztő, teljesen elképesztő, hogy én ezt akkor nem láttam — egyszerűen nem láttam! Valójában végig az évek során pusztinyában éltem csöndben, magányban. Ami még inkább elképesztő, hogy miközben benne éltem, zarándokolva kutattam utána, mindig is őt keresve, akit szeret a lelkem. Miközben kutattam, ő jelen volt, elvitt a Getszemáni kertbe, a főpaphoz, Pilátushoz. Egy idő után követtem őt úgy a kegyelem, mint a vágyakozás révén a Golgotára, ahol megajándékozott a három szeggel. Tudtam, hogy el kell fogadnom őket. 217
