Oldal 217 [217]
OCR
PUSZTINYA teszik itt, a Madonna Házában. De amikor annyi évvel ezelőtt két férfi és három nő eljött, hogy csatlakozzon hozzám apostoli szolgálatomban, azt gondoltam, hogy a hivatásomról szóló elképzelésem téves volt. Most ébredtem rá, hogy Iszen a pusztinyalakó hivatását bízta rám attól a pillanattól fogva, hogy kihozott Oroszországból, és idegen országba vitt. Igen, ez az. Ezért éhezett a szívem oly nagyon a pusztinya, a pusztaság, a magány, az imádság hivatására, hogy sa törlőkendő és a viz embere« lehessek. Senki sem értette, mire vágyom oly hevesen, egyedül Isten. Hát nem vicces, hogy egész végig megvolt ez a hivatásom, miközben kutattam utána? Csak Isten tudja ilyen különös módon megtréfálni az embereket. Viszont ez csodálatos vicc. Igen, most már látom. Isten meghívott, hogy a kertben, az Olajfák hegyén osztozzam vele. Meghívott, hogy ott legyek a főpap házában. Hogy mellette álljak a kihallgatás során Poncius Pilátusnál. A harlemi és a torontói Barátság Házának a képei tűntek föl a szemem előtt, de különösen a harlemi ház. Ott gyakorta feküdtem a földön éjszakánként, és álomba sírtam magam. MI: haszna volt annak, hogy egy törött rugós ágyon fekszik az ember, amely fájdalmasan nyom, miközben a világ összes szomorúsága és szenvedése csak úgy ömlik befelé a lelkébe? Jobb feküdni a földön és sírni, sírni, amíg elfogynak a könynyek. Csak most ébredek rá, hogy miért sírtam Harlemben azon a nem mindennapi földön. Sírtam, mert jóval korábban és jóval odébb arra tanítottak, hogy a könnyek lemossák a világ bűneit. Csak akkor nem tűnt föl nekem, hogy ezt tettem. Nem tűnt föl, hogy Isten a könnyek adományával! ajándékozott meg. Semmi kétség, magamért is sírtam és azokért, akik meghurcolnak. Ez az oroszok útja. Csak nem vettem észre. 216
