Oldal 215 [215]
OCR
PUSZTINYA Igen, tudtam, hogy azon a tertileten szenvedek kisértést, ahol a leginkább fáj. Az éjszaka még inkább elsötétült. A magányosság felemésztett, ahogyan már annyi sok éve. Nem tudtam pontosan, mit tegyek, hova forduljak. A folyón túl a közösség már aludt. Biztos vagyok benne, hogy ők élvezték az elferdített történetet Miklósról, Alekszandráról, a kozákokról, Kronstadtról és az összes többiről. Hogy el lehet torzítani a történelmet! Elszomorító. A magányom nőttön-nőtt. Elaludtam egy kemény éjszaka után, és a nappal kicsit jobban sikerült. De nem mondhatnám, hogy ez egy kifejezetten békés pusztinyai tartózkodás lenne. Úgy vélem, megvan a kulcs a magányomhoz, és látom a zárat, de még nem vagyok benne biztos, hogy össze tudom-e kapcsolni őket. A kulcs nagyon egyszerű. Idegen vagyok ezen a földön, ebben a világban Isten adományából kifolyólag. Ifjúkorom óta meghívott engem, miként Fiát, Jézust is hívta, hogy menjen Egyiptomba. Krisztus is menekült volt, ugyanígy az édesanyja és nevelőapja. Nevelőapjának megmondatott, hogy induljon útnak az ártatlanok lemészárlása miatt. Nekem is hasonló okból mondatott meg. Nem tudom, ki szólt nekünk, de mi egyszerűen tudtuk, hogy mennünk kell. Mennünk el/etz. Nem volt más lehetőség. Utazásom egész látképe kibontakozott a szemem előtt. Fiatal voltam, 19 év körüli. Az ártatlanok lemészárlása miatt Isten kivitt Oroszországból. Sok hold után, ahogy az indiánok mondják, elhoztak erre az új földre. Ezen az új földön és minden földön előtte és utána — az Egyesült Államokban és összes utazásom során — zarándok voltam. Magányban élő. Pusztinyalakó voltam, és ennek sohasem voltam tudatában. Talán innen ered ez a különös hivatás. Amióta elhagytam Oroszországot, pusztinyalakó voltam, zarándok. Böjtöltem, 214
