OCR
SAJÁT PUSZTINYALAKÓ HIVATÁSOM Oroszország emlékei. Az őszi föld illata, séta az erdőn át az ezerszínű levélszőnyegen, a faluszélek, a falusi élet hangjai, amint az üde őszi levegőben szállingóznak, az idős nénik éles hangja, a fiatalok csipkelődő, nevető lármája, a templom látványa a falu végén, maga a két sorban épült falu, ahol az egyes házsorok egymással szemben merednek, középen a főutcával. S ahol a település véget ér, ott terül el a falu rétje, ahol esténként legtöbbször, de vasárnaponként és ünnepnaponként mindig mindenki összejött. Hirtelen megjelent a nagyszombati körmenet, miután a 12 olvasmányt felolvasták, az emberek hazasétáltak, kezükben tartva a húsvéti gyertyáról meggyújtott gyertyájukat, eltakarva őket a szél elől, hogy hálószobájukban vagy tisztaszobájukban meggyújthassanak egy virrasztó mécsest a Miasszonyunk ikonja előtt. Mulatságos, hogy mindezek az emlékek hogyan jöttek elő ma este. Viszont a felismerés, ami a leginkább elborított — miként a tenger, melyben hol elmerülök, hol felszínre bukok, majd újra átcsap fölöttem, és ismét fölbukok -—, a ma este elborító hulláma vagy emlékezése az volt, hogy idegen vagyok idegen földön. Nem volt mit tagadni. Olyan értékekkel élek, amelyek különböznek a többiekétől. Kezdtem megérteni még mélyebben azt a sötétséget, amelyről Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz beszélt. Ebben a sötétségben csak egyetlen világosság létezik, s ez a világosság Isten. Hacsak nem kapaszkodtok belé, behálóz az ördög szövevénye. Amióta csak elkezdtem járni a pusztinyámba, ez volt az első alkalom, hogy tudtam: az önsajnálat kísért meg. Azt is tudtam, hogy ez egy jól irányzott kísértés, mert amióta Kanadába jöttem, magányos voltam, a menekült kozmikus magányosságával, akit senki sem ért, és nem is kíván megérteni, vagy akit talán csak hosszú és keserves küzdelem után értettek meg. 213