Oldal 199 [199]
OCR
PUSZTINYA jén. Viszont egy másik mondat is beugrott: , Nem csak kenyérrel él az ember." Az emberi magány ereszkedett le rám a pusztinyámban. Nem tudom elmondani, hogy egy pillanatig vagy egy óráig tartott-e, de megértettem, mi szülte ezt a magányt, és mi idézte elő, hogy olyan volt, mintha az ember szíve éhezne, mintha a teste gyötrődne: az az érzés, hogy az ember jelentékfelen. A többiek között járva azt veszi észre, hogy senki sem figyel rá. Ó, elcseverésznek ők, mondanak is pár szót, olyanokat mint: , Hogy vagy? , Jól." ,Én jól vagyok, és te is jól vagy. Akkor tök jó." Majd mennek a maguk dolgára. Néha az időjárásról beszélgetnek. Esetenként a problémáikról. De úgy tűnik, hogy nincs bármiféle mélyebb érdeklődés egymás iránt. Az emberek úgy járnak-kelnek, mintha láthatatlanok volnának egymás számára. John Donne azt mondta, hogy senki sem sziget. Nagyvárosainkban azonban, sőt vidéken is, millió és millió kis sziget jár-kel és sodródik föl-alá, csak pillanatokra érve egymáshoz, hogy ismét szétváljanak, hogy önmagukban folytassák a járkálást és sodródást. Próbáltam mindezt megérteni. Hirtelen fölfedeztem, hogy mik azok, amik fontosabbak, mint a kenyér, amiket másoknak adhatunk: istenhitet, egymásba vetett bizalmat, szeretetet, reményt. Ez az a valódi alamizsna, amit manapság az emberek meg kell adjanak egymásnak. Tudtam, hogy járhatnék szigetről szigetre ezt a hitet, szeretetet, reményt és bizalmat adva másoknak. Nem lenne könnyű - ez kezdettől fogva világos volt. Mert embertársaim nincsenek hozzászokva ilyen ajándékokhoz. Nem veszik észre, mennyire sokat érnek, sem azt, hogy cserébe tovább 198
