Oldal 197 [197]
OCR
PUSZTINYA szelíd, törődik mások fájdalmával és sebezhetőségével, érdeklik mások nehézségei és problémái. Ezt értem azalatt, hogy ,a bölcsesség kezdete az Úr félelme". Ha szerettek valakit, féltek attól, hogy megsértitek őt, és ez nem szolgai félelem. Nem, nem erről a félelemről beszélünk. Ami rám tört, az szolgai félelem volt, olyan félelem, mely arra készteti az embert, hogy a csöndhöz mint meneküléshez forduljon — a settenkedés, a kompromisszum, a racionalizálás csöndje felé. Amikor ezzel a csönddel találkoztam, majdhogynem megrémültem tőle, mert az Úr egészségtelen félelmére mutatott rá. Elfeledkezett arról, hogy Isten folyton irgalmas, folyton megbocsát. Olyan félelem volt, ami kevés mozgási szabadságot hagyott, és a félelemnek ebbe a csöndjébe nem fért bele, nem volt benne felismerhető Isten szeretete és irgalma. A félelemnek ez a csöndje a hitetlenség csöndje volt — a hit hiányából fakadó csönd. Hirtelen a csöndnek ez a másik oldala egészen világossá vált előttem a pusztinyában, és rádöbbentem, hogy a csönd lehet gonosz, és származhat a Gonosztól. Úgy érzékeltem, mint ami kezdődhet egyfajta menekülésként, de a kételkedés, a nyomorúság és a hitetlenség zűrzavarába torkollhat. Egyúttal természetesen megszűnik csöndnek lenni, és csillapíthatatlan belső zajjá változik. Ezt a szót nem akartam megírni nektek, de akkor magam is csöndesen kibújtam volna valami alól, amit meg kellene osztani egymás között. Mivel nem lenne szabad, hogy zárt ajtók legyenek köztünk, és függönyöket eresszünk le. Teljesen ki kell tárulkoznunk, legmélyebb fájdalmunkig is eljutva.
