OCR
PUSZTINYA Ahogy az ő szavain elmélkedtem, a menekülés csöndje világosabbá vált. Miféle menekülés az, amelybe oly sokan oly halkan és csöndesen belefogunk? Világossá vált számomra, hogy ez a menekülés a másikkal való szembesüléstől. Még mindig nem akarjuk feltörni ezt a csöndet. Nem akarjuk kitárni az ajtót vagy a függönyöket, amelyeket folyton zárva tartunk egymás között. A menekülés csöndje, amivel a pusztinyai tartózkodásom során szembesültem, olyan csönd volt, amelyben egyik ajtó a másik után zárult be halkan mögöttünk. Az ajtót előre jól megolajozták, úgyhogy nem volt hangja. Nesztelenül zárjuk be azokat ajtókat, egyiket a másik után, így menekülve attól, hogy megosszuk önmagunkat, hogy megszüntessük az indivualizálódást, és közösségé váljunk, ahol nem létezhetnek zárt ajtók. Az ajtók bezárásáról természeten lelki értelemben beszélek. Még nem tértünk meg olyan tökéletesen a szeretetben, hogy a másikkal tágra nyílt, szerető csöndben társalgásba tudnánk elegyedni. Töprengtem a csöndnek eme új arcán, amely elkezdett feltárulkozni előttem. Minél többet töprengtem rajta, annál inkább elszomorodtam. Elszontyolodtam, mert ráeszméltem, hogy még mindig igyekszünk egymás elől elmenekülni e settenkedő csöndünkbe. Ó, tudom, hogy fejlődtünk az elmúlt években. Száz, talán ezer százalékkal is fejlődtünk. Mégis, tisztán láttam a pusztinyámban, hogy még mindig jelen van körünkben a kísértés, hogy időről időre meneküljünk az egymással való konfrontációtól. Szerintem nem állunk készen engedni, hogy a csöndünk beszéljen, miként a szerelmesek szólnak egymáshoz, miként egy közösség tagjainak kellene beszélniük egymással, pontosan amiatt, mert ők egymás és Isten szerelmesei. Igen, láttam csöndünknek ezt 194