Oldal 187 [187]
OCR
PUSZTINYA Menj, és szólj nyelveken! Egyik pénteken a pusztinyában voltam, hosszasan imádkoztam, miközben belül csak ürességet, pangást érzékeltem. Lassan megformálódott egy gondolat. Eleinte formátlanul, majd szelíden, mint a tavaszi szellő, kitisztult, és tudtam, hogy az Úr szava számomra ez volt: , Menj, és szólj nyelveken!” Talän különösnek tünhet, de nem fogadtam be azonnal ezeket a szavakat, hanem egy jó darabig még elmélkedtem rajtuk. Fontosak voltak számomra, mert úgy éreztem, oroszként mindig is jobban hajlottam arra, hogy a könnyek adományáért imádkozzam, mint a nyelvek adományáért. Viszont a szavak és a mondat kitartónak bizonyult, mint ahogy elmélkedésem is. Az itt következő rész arról szól, hogy miként láttam az Úr hozzám intézett szavait. Régen, korszakokkal ezelőtt az emberek büszkeségükben és gőgjükben téglát és maltert hordtak össze, hogy olyan tornyot építsenek, ami felér az égig. Nyilvánvalóan így akarták megmutatni az Úrnak, hogy saját erőfeszítésük, saját teljesítményük által fel tudnak hatolni az égbe. De az Úr eljött, rátekintett ezekre az emberekre saját tornyukban, és rendkívül megharagudott. Haragját azzal mutatta ki, hogy sok különböző nyelvet bocsátott rájuk. Nem ajándék-, hanem büntetésképpen. Ahelyett, hogy ez egyesítette volna őket, széttagolódtak, mert hirtelen mindenki különböző nyelven beszélt. Mivel nem tudták egymást megérteni, a torony befejezetlen maradt, s idővel romba dőlt. A büszkeségnek, a gőgös ostobaságnak emelt emlékmű lett, figyelmeztetés, hogy az ember soha ne értékelje magát kizárólag a saját teljesítménye alapján. Úgy képzelem továbbá, 186
