Oldal 170 [170]
OCR
MEGÉRINTENI ISTENT Ismét elaludtam, s fölkeltem. Ekkor megértettem, hogy most tudnék, kellene és fogok figyelni az emberekre, személyekre. Nem arctalan tömegként, háborgó tengerként, nem csoportként, hanem egyénileg, egyesével jutnának el hozzám. Észrevettem, hogy a figyelem gyökereit a bölcsesség talajába kell elültetni, mert csak abból a talajból tör elő a mélységes tisztelet, amellyel figyelni tudunk egymásra. Egyúttal megértettem adományom mindent átfogó mivoltát. Mivel amikor egymásra figyelünk, maradéktalanul a beszédére összpontosítva mindenestül át kell adnunk magunkat a személynek. Emellett válaszaink során mindenestül Istenre kell hagyatkoznunk. Nem tudom, hogy teológiailag helyes-e, de abban a pillanatban úgy vélekedtem a Szentlélekről, mint aki mindannyiukra figyel, és ajándékait mindannyiunknak szétosztja. Arra is rájöttem, hogy ez a Szentlélekre való figyelés annyira mély, annyira hatalmas, hogy senki sem képes kifürkészni. Mégis úgy gondoltam, hogy nekünk igyekeznünk kell efelé a hatalmasság és mélység felé. Valamiképpen (tudom, ez őrültségnek hangzik), úgy véltem, hogy bizonyos értelemben miközben figyeltem, én magam eltűntem! Egy szív maradt csak ott, s ebben a szívben a Szentlélek figyelt helyettem. Mégis, én is része voltam ennek. A Szentlélek közölte velem, mire kell figyelnem, megtisztítva az utat minden bizonytalanságtól, minden hebegéstől, és úgy tűnt ez az a pillanat, amikor a Szentlélek megadta a megkülönböztetés ajándékát. Lehet, hogy először az Istenre való figyelés képességéről kellett volna beszélnem a magamra figyelés után. De bizonyos értelemben mindegy, mert a figyelem, ez a szó, ami pusztinyában engem elért, egyesítette mindezeket. Figyelni 169
