Oldal 143 [143]
OCR
PUSZTINYA püspök volt a fő előadó. Háromnegyed órán át beszélt a tanulmányozás fontosságáról a szentbeszéd elkészítése során. Minél többet beszélt, annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Abszolút megsemmisítve éreztem magamat, vagy ahogy a fiatalok mondanák, , mint akit lemostak a pályáról". Elkeseredetten imádkoztam Istenhez, hogy betegedjek le vagy bármi ilyesmi, hogy ne kelljen beszélnem. De tudtam, hogy Isten kér arra, hogy beszéljek, ő tölti meg a számat. Majdnem minden ponton ellent kellett mondanom a püspöknek! Beszéltem az imádság szükségességéről a prédikáció előtt. Állva éljeneztek meg. A püspök nagyon alázatos ember volt. Így szólt: „Catherine, megtanitottäl valamire. Arra, hogy aki prédikál, annak többet kell imádkoznia, mint amennyit tanulmányozza a szöveget." Beszélnem kellett, ellent kellett mondanom neki, mert nem volt igaza, és Isten megtöltötte a számat. Az embert az vonzza a pusztinyába, hogy kiüresedjen. Ennek az ürességnek az az eredménye, hogy képessé válik a figyelésre. Ha a pusztinyalakó éber, és figyel a pusztinyájában, tudni fogja azt is, mikor kell beszélnie a pusztinyán kívül. Amit mond, azok nem annyira az ő szavai, mint inkább Krisztuséi lesznek. A bátorság, hogy ezeket a szavakat elbeszélje, része a kenózisnak, része az ürességnek. Az emberi szavak hirtelen Isten Igéjévé válnak. Isten átveszi az irányítást, apró, mákszemnyi szavaink hirtelen egybeolvadnak, és valami csodás módon az Igévé válnak. A pusztinyalakó szerepe, hogy megengedje magának, hogy szó szerint , befogja a száját", elhallgasson. Ez jelenti szavaitok feladását. Az értelem szárnyainak összezárása azt jelenti, hogy feladjátok saját szavaitok szülőhelyét, eredetét, forrását. Miért? Csak azért, hogy mindenféle beszéd 142
