Oldal 121 [121]
OCR
PUSZTINYA hogy misén vehetek részt. Hirtelen, anélkül, hogy bármit is tennék, sírni kezdek. Miért sírok? Semmi sem késztet rá, hogy sírjak. Semmilyen szerencsétlen vagy szomorú esemény nem történt a felébredésem és a templomba érkezésem között. Mindez olyan spontán, mint a szellő. Csak sírok — magam sem értem. Lehetetlen visszatartani a könynyeket. Próbáltam, de semmi sem segített. Lassan maguktól elapadnak. Utólag nem tudom, miért sírtam, mi indította el, és mi állította meg a sírást. Viszont azt tudom, hogy Istentől eredt. Valami történt a világban, ami Istent könnyekre fakasztotta, és meghívott engem is a sírásra. Vagy talán én voltam az, aki sírt, és meghívta őt. Ennek minden bizonnyal Isten túláradó szentségéhez van köze, nem hozzám. A könnyek lemossák a bűneimet és a világ bűneit. Nincs ráhatásotok arra, amikor mindez lezajlik. Ha saját akaratból vagy saját érzelmeitek folytán következik be, akkor a könynyek nem Istentől erednek. Azok valaki más könnyei, nem Istené. Azok a saját könnyeitek. A pusztinyalakók inkább hajlamosak Isten könnyeit hullatni, mert életük olyannyira Isten köré összpontosul. A sírás, anélkül hogy tudnánk, mikor, hogyan vagy miért, mindig váratlanul tör föl. Egyszer csak ott van. Ez ismét visszavezet bennünket a lélek tisztánlátásához. Ez a könnyek eredményezte tisztánlátás nem jelenti azt, hogy mostantól a lélek bűntelen, és természetesen azt sem jelenti, hogy szentek vagyunk. Pusztán annyit fejez ki, hogy Isten a lelkemet megtisztította, és hogy képessé váltam felismerni, ki vagyok, minden önteltségemmel, büszkeségemmel, önfejűségemmel együtt. Nem jelenti azt, hogy holnap nem leszünk önteltek, büszkék vagy önfejűek. Viszont elértünk 120
