Oldal 117 [117]
OCR
PUSZTINYA véretek, azt mondja nektek: , Igen, ő a Gonosz, de én itt vagyok, s én a kereszten legyőztem a gonoszságot és a halált. Úgyhogy nyújtsd felém kezed, és a Gonosz csupán lépcsőfok lesz számodra, hogy eljuss oda, ahova kivankozol.” Ezért tegyétek kezeteket Krisztus kezébe a hitben, és — szimbolikusan szélva — keljetek át az ördög hátán. Ő csak egy lépcsőfok. De hinnetek kell, hogy Krisztus a kezét nyújtja, mert akkor egyáltalán nem fogtok félni. Ezek a dolgok újra és újra meg fognak történni veletek, de ha hisztek, nem kell félni tőlük. Pusztinyalakóként jelképesen és néha tényleg boruljatok le a földre, és kiáltsátok: , Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen! Ő segít majd. A pusztinya Isten szeretetének állandó iskolája. Amikor kijärtätok ezt az iskolät, az atombombähoz hasonlö robbanások játékszernek fognak tűnni. Valószínűleg észre sem veszitek pontosan, hogy kikké lettetek, mi zajlott le bennetek. Viszont az emberek körétek fognak gyűlni. Ki fogtok lépni, hogy közreműködőkké váljatok, mert most már tudjátok, hogy nem zi cselekszetek, hanem ő. Így a pusztinyalakó lassanként, fokról fokra elmozdul a vértanúság egyre elmélyültebb megértése felé. A vértanúságnak sokféle arca van. Talán valamikor a Madonna Háza eljövendő napjaiban gonosz, igazán gonosz emberek érkeznek majd hozzátok. Isten tudtotokra fogja adni, hogy gonoszak. Nem rémültök majd meg, mert valamiképpen még bennük is meg fogjátok pillantani Krisztust. Ki tudja, talán megölnek benneteket. Ha így lesz, utolsó leheletetekkel azt kell mondanotok: „En Uram és én Istenem. Alleluja!” Charles de Foucauld megértette ezt a fajta értelmetlen vértanúságot. Egy csapat tuareg, akiknek semmi rosszat nem 116
