Page 27 [27]
OCR
PUSZTINYA vonzalmat. Ám legtöbbjük, úgy tűnik, 30-40 éves kor körül lépett be a pusztinyába. Nem kerítettek nagy feneket a pusztinyába vonulásnak. Egy adott faluból, nemesi portáról, kereskedőházból — orosz társadalmunk bármely részéből — egy ember egyszer csak felkerekedett. ( Természetesen csak Isten tudja, miért.) Felkerekedett, és kivonult arra a helyre, melyet mi, oroszok így hívunk: ,ahol a menny összeér a földdel". Útnak eredt mindenféle földi javak nélkül, általában a zarándok normális viseletében. Ez nyáridőben egyszerű, kézzel szőtt lenvászon ingruhát takart, olyasmit, mint amit manapság a hölgyek viselnek, csak ez leért bokáig. Deréktájt közönséges zsineggel kötötték át. Egyetlen vászonzsákot vitt magával, egy cipó kenyeret, némi sót, egy flaska vizet. Így indult útnak, miután búcsút vett mindenkitől a háztartásban vagy a faluban. Néhányan még ezt sem tették meg. Csak kiosontak hajnalban vagy az éj leple alatt, egy üzenetet hagyva, hogy zarándoklatra mentek, és hogy talán találnak majd egy pusztinyát, hogy Istenhez imádkozzanak saját maguk és a világ bűneiért, hogy engeszteljenek, hogy böjtöljenek, hogy szegénységben éljenek, és belépjenek Isten hatalmas csöndjébe. Voltak pusztinyalakók, akik korábban szerzetesként vagy szerzetesnőként éltek. Mivel az orosz szerzetesközösségek nyugati értelemben kontemplatívak, ezek az emberek az apátjuktól, apátnőjüktől kaptak engedélyt arra, hogy pusztinyalakók legyenek, s a pusztinyában és a pusztaságban telepedjenek le. Mivel néhány monostor nagy földterülettel rendelkezett, és gyakran komoly érintetlen, megműveletlen földdel, nem okozott nehézséget találni egy helyet, ahol 26
