Page 27 [27]
OCR
II. Biográfiatörténetek 25 hogy ha a kutató kellően felkészült, akkor az általa vizsgált emberek/csoportok életének rejtett szabályai tökéletesen feltárhatók (Denzin-Lincoln 1998). Ebben a szemléletben minden a kutató felkészültségén múlik, s ha az magas színvonalú, akkor a társadalom törvényszerűségei megragadhatóvá válnak. Ahogyan fentebb jeleztem, az empirikus társadalomtudományban a pozitivista nézőpontot több kritika érte, s ennek hatására alakult ki a posztpozitivista álláspont, amely már nagyobb alázattal gondolkodik a világ megismerhetőségéről. A két paradigma közötti hasonlóság vitathatatlan, s azt is leszögezhetjük, hogy ma már senki sem tekinti magát a szó eredeti értelmében vett pozitivista társadalomkutatónak. Ennek , köszönhetően" a szakmai vitákban a két paradigma összemosódik, s pozitivizmust vagy naturalizmust emlegetünk olyankor is, amikor érvelésünkben a posztpozitivista álláspont szerint fogalmazunk. Ez utóbbi felfogás szerint a rajtunk kívül lévő világ objektív, de azt ma már senki sem tekinti tökéletesen megismerhetőnek, csak többé-kevésbé. A , tiszta" pozitivizmussal ellentétben a posztpozitivizmus lényegében lemond a valóság teljes megragadhatóságáról. Ebben a felfogásban is a kutató bizonyos értelemben hatalmi helyzettel bír, mert a kutatott társadalom, az emberek, kimondatlanul ugyan, de alárendelt szerepet játszanak a kutatás során. , A kutató az, aki tudja és látja az összefüggéseket" elve töretlenül megmarad a posztpozitivizmusban is. Ez a hatalmi helyzet mutatkozik meg akkor például, amikor a kutatás során a kutató mindent elhisz a megkérdezett személynek (legalábbis úgy tesz, mintha mindent elhinne), az adatok feldolgozásakor azonban megkérdőjelezi az elhangzottakat, s az alany állításaihoz képest egy új értelmezést fogalmaz meg. Ezt a magatartást tekinthetjük hatalmi helyzetnek, távolságtartásnak, a kívülálló objektivitásának stb. A kutató és a kutatott személy közötti ambivalenciát ez a paradigma sem tudja feloldani (Guba-Lincoln 1994, Denzin-Lincoln 2011). A posztpozitivista felfogás mellett megjelent újabb szemléletként a kritikai elméletek iskolája, amely a történelmi , realizmus" talaján áll. Ez a felfogás kimondja, hogy a társadalmakban mindig jelen volt és van valamilyen hatalmi rend, s ez a helyzet a demokráciákban is. A kritikai elméletek szerint a társadalmi viszonyokat politikai, gazdasági, etnikai és gender típusú egyenlőtlenségek strukturálják mindig és minden körülmények között. Ezért a társadalom csak az adott történelmi kor hatalmi helyzetének elemzésén keresztül érthető meg, amelyben a kutatónak le kell leplezni a mindenkori hatalmi viszonyokat. A kritikai felfogás episztemológiája (a világ megismerésével kapcsolatos kérdések) és etikája nem fogadja el a kutató hatalmi helyzetének fenntartását a kutatás során, törekvésük szerint a kérdezők és a kérdezettek egyenrangú viszonyban állnak egymással. Ez a paradigma hangsúlyozza és nyíltan fel is vállalja a kutatási eredmények értékvezérelt voltát, szemben a pozitivista/posztpozitivista felfogás neutralista törekvéseivel. Ezért a faji, a gender, vagy a gueer elméletek
