Oldal 20 [20]
OCR
18 + 1. BEVEZETÉS pszichológus etc. sztereotip figuráját, aki ilyen-olyan helyzetekben kapcsolatba kerül A.A.-tagokkal, és szakmai érdeklődést mutat, miközben feltűnő vehemenciával hárítja, hogy neki bármilyen kapcsolata lenne a problémával. Ezekhez a kezdeti puhatolózásokhoz kapcsolható az antropológus egy másik fajta megméretése. A Közösség egyes tagjai szemlátomást nemcsak arra voltak kíváncsiak, hogy érintett vagyok-e valamilyen módon a problémájukban, hanem arra is, hogy milyen lelkülettel, attitűddel végzem a kutatásaimat. Vajon azért vagyok ott, hogy megmondjam nekik, mit hogyan is kellene csinálniuk, vagy szorult belém annyi alázat, hogy tanulni mentem közéjük? Úgy tűnt, e tekintetben voltak már egyes A.A.-csoportoknak szakemberekkel szembeni negatív tapasztalatai. Első A.A.-meetingjeim egyikén a gyűlés után körbeálltak, mint valami csodabogarat, és láthatóan igen jó benyomást tett rájuk, amikor közöltem, hogy szeretném a lehető legjobban megismerni az A.A.-t. Éppígy, kutatómunkám későbbi szakaszában kifejezetten meglepődtek azon, hogy szeretném elolvastatni, véleményeztetni velük azt, amit róluk írok. Úgy tűnt, a tudomány magas lován ülőkkel szemben nem ehhez vannak szokva. Végső soron természetesnek tekintettem, hogy , ők" éppúgy kíváncsiak lehetnek rám, ahogy én rájuk, és ahogy az antropológus figyeli a közösséget, a közösség éppúgy figyeli az antropológust. Ugyanakkor úgy tűnt etikusnak, hogy ha ők őszintén feltárják előttem történeteiket, gondolataikat, érzéseiket, akkor én se rejtőzzek a megközelíthetetlen kutatói álca mögé, hanem valahol a kutatói és az embertársi szerepek között egyensúlyozzak. Terepmunkám feltételei szerencsésnek mondhatók abban a tekintetben, hogy miközben élvezhettem a , saját társadalomban" végzett kutatómunka előnyeit, és elkerülhettem az idegen nyelvű kulcsinformátorokra való ráutaltságból származó lehetséges torzításokat, a nyelv- és kultúraismeret hiányosságaiból fakadó problémákat. A saját kultúra tanulmányozása során tipikusan fellépő egyik kihívás, az ,én" és a , másik" közötti határ meghúzása is szinte automatikusan adódott. Ha családi érintettségemről tudott is a vizsgált közösség egy része, aminek híre valószínűleg valamelyest el is terjedhetett, az határozott választóvonalat képezett közöttünk, hogy nem vagyok alkoholista. Ezt kétféle módon kommentálták beszélgetőtársaim terepmunkám során. Volt, aki hangsúlyozta, hogy én, akárcsak egyik orvosa, igen sokat tudhatok az alkoholizmusról és az A.A.-ról, de egyet nem tudhatok: nem tudok alkoholistaként gondolkodni, miután nem vagyok az. Ahhoz, hogy valaki tudja, mit érez, hogyan gondolkodik egy alkoholista, ahhoz alkoholistának kell lenni. Másfelől mind idehaza, mind Angliában előfordult, hogy egy-egy jól sikerült beszélgetés során beszélgetőpartnerem megjegyezte: , Kár, hogy nem vagy alkoholista." Kettős identitásomat, azt hogy inkább ,külső" vendég vagyok, de egy kicsit , bent" is vagyok, egy-egy A.A.-tag is megfogalmazta, már terepmunkám elején és később is, abban a formában, hogy ,az A.A. barátja lehetsz". Megtisztelőnek éreztem ezt a reménybeli titulust, bár amikor először hallottam, nem igazán voltam tisztában azzal,
