Oldal 199 [199]
OCR
FÜGGELÉK természetű azonosulást vár el a , híveitől", a közhasznú kulturális intézményeket pedig leplezetlen önreprezentációnak fogja fel, a mainstream vallásosság viszont nemhogy ellenpontja lehetne a személyes szféra militarizálási tendenciáinak, ellenkezőleg, kizárólag államegyházi keretek között tudja elgondolni magát, így tehát szertefoszlott a szabad beszéd lehetősége, még az illúziójából sem maradt semmi. Csaknem három évtizede írtam egy rövid dolgozatot Prófétai dramaturgia címmel, amiről a publikációja után sikeresen megfeledkeztem, és csak sokkal később, Mártonffy Marcell nagyvonalú emlékeztetésének és a te figyelmes tanulmányaidnak köszönhetően találtam vissza hozzá. Ebben a szövegben a „performativ kôztesség” kérdését vetem fel, a , prófétai" jelző tehát nem a romantikus, kinyilatkoztató vátesz-attitűd pátoszát, hanem a szabad kívülállás lehetőségét írja le, mintha bizony az írás maga, azaz a nyelv megsejtette volna azt a szakadékot, ami felé az elmúlt évtizedekben haladtunk. És amiben időközben eltökélt eufóriával most is zuhanunk. Nem tudom, valaki számon tartja-e a zuhanásunkat, és azt még kevésbé, hogy kitárt karok várnak-e ránk a szakadék legmélyén, hogy még időben, a becsapódás előtt felfogjanak bennünket. Az ember mindenképpen felfoghatatlan és becsapódik. Amiért ismét fontossá vált számomra a , prófétai dramaturgia" szóösszetétel, annak kettős oka van. Elsőrendűen az a meggyőződésem, hogy a színház nem egyéb, mint az ember testi tapasztalatai inszcenálásának a közös eseménye, ami bennünket - alkotói közösségeket és nézőket, a színházi intézményrendszer bármilyen rendű és rangú szereplőjét — a szó lehető legmélyebb, vagy inkább legemberibb értelme szerint egymás testvéreivé tesz. Másrészről pedig a hagyományos prófétai intézmény jellege, ami egy kultúra, sőt ország vallási-politikai szerkezetében a szabad inspiráció és a belőle fakadó radikális performanszok terét alkothatta meg és kínálta fel az állandó nyelvi megújulásnak. , [Mlindenki saját személyében áll szemben Istenével" — írja Martin Buber A próféták hite című tüneményes könyvében, amit én úgy értek, hogy közösen átélhető jelentések nem jöhetnek létre (a színház terében sem), amennyiben nem saját személyünkben , állunk elő" és , állunk szemben", azaz amegmutatkozás és megszölalás kockázatát a lehető legmagasabbra , állítjuk". A , prófétai dramaturgia” ismét fölfedeztette velem Ezékiel prófétát, akit mindenképpen az előadóművészek , védőszentjeként" tisztelek, és aki extrém performanszaiban olyan messzire elment saját teste felajánlásában és kiszolgáltatásában, mint senki vagy legalábbis nagyon kevesen az általunk tisztelt performerek közül. Az Ezékiel próféta által a maga korában érzékelt Antonin Artaud-i , tökéletes válság", mármint a Buber által is emlegetett és a görög színház közvetítésével számunkra is ismerősen csengő , katasztrófa" a szavak, még s 197 "
