Oldal 126 [126]
OCR
NÉZŐK ÉS RÉSZTVEVŐK van: figyelmünk egy élettelen tárgyra irányul, egy tárgy válik közvetítővé a nézőjátszó vagy játszó-játszó kapcsolatban.? Mindez koncentrált figyelmet, gyors absztrahálást és esetünkben sokszor csendet igényel — vagy legalábbis feszültebb és jelentésesebb a szavak nélküli, türelmes és lassú munka. A játékosok között elsősorban nem verbális szinten és nem intellektuálisan zajlik a kommunikáció (bár a játékokat követheti reflexió), hanem mozgáson és képeken (metaforákon) keresztül. Egyszerű példa erre Guy Cools táncdramaturg egyik gyakorlata. A közös műhelymunka kezdetén arra kérjük a résztvevőket, hogy egy középpontból sugarak irányában haladva pakolják ki és rendezzék el táskájuk tartalmát. Az elrendezést követően a külső köríven haladva figyeljük meg az installációt. A gyakorlat egy pontján lehetőséget adhatunk saját tárgyaink átrendezésére (akár többször is). A végén visszapakolunk a táskánkba. Nincs beszéd, a tárgyakra és a tárgyak rendjére, a változó kompozíció keltette érzetekre koncentrálunk. Érdekes megfigyelni, ki mennyire adja ki magát: csak a pénztárcáját bocsátja közszemlére, vagy annak minden egyes elemét, így bankjegyeit, okmányait stb. is külön-külön. A tulajdonos engedélyével az egyes tárgyak tovább bonthatók vagy megfordíthatók. Nézőbódítás Hogyan csinálják? — a bábszínházak nézőterén talán ez a leggyakrabban felhangzó kérdés. A mutatvány, a trükk, a virtuozitás, az illúzió a klasszikusnak tekintett bábszínház szinte elengedhetetlen részének tűnik. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben egyre inkább jelen van a báb önlelepleződésével, művi voltával való játék is, mely magát a működést, gyakran a működésben rejlő tragikumot mutatja be. Ezekben az előadásokban gyakori a báb-tárgy halálának megjelenítése, ami akár a tárgy konkrét pusztulásához is vezet. Philippe Genty cím nélküli Pierrot-játékában a marionett szabadságra vágyva eltépi saját zsinórjait, Yves Joly Papírtragédiájában olló és tűz okozza a papírbábok halálát, míg Molnár Gyula Kis öngyilkosságok című etűdsorozatában az animált tárgyak , hétköznapi halált" halnak: például a pezsgőtabletta feloldódik egy pohár vízben. Ez a reflektiv, ugyanakkor a tárgyak anyagiságát kihasználó játékmód különösen „A tärgyszinhäz alapjaiban véve más, mint a színészet vagy a tánc, ugyanis itt mind az előadó, mind pedig a néző egy tárgyra koncentrál, nem pedig egymásra. E műfaj dinamikája inkább a festészethez vagy szobrászathoz hasonló, ahol a közönség egy olyan alkotásra koncentrál, amit tudottan egy másik ember állított össze és ki." John Bell: American Puppet Modernism. Essays on the Material World in Performance, New York, Palgrave Macmillan, 2008, 5. + 124 +
