Oldal 118 [118]
OCR
NÉZŐK ÉS RÉSZTVEVŐK művészetbe történő adaptálására, beágyazására"." A konferencia vitáinak egyik gyújtópontja az a kérdés volt, hogy mi lehet, illetve mi kell, hogy legyen e formálódó műfajú programok tétje — azon túl, hogy nézőket toborozzon magának a tánc- és mozgásművészet területe. A válaszok közt felvetődött, hogy a tánc — a maga nonverbális eszközeivel — alkalmazható a drámai szövet kiegészítésére, központi problémájának árnyalására. Ezzel szemben ha a tánc értékét nem a dramatikus színház és a nevelői szándék alárendeltjeként közelítjük meg, az alábbi kérdés vethető fel: mi az a tapasztalat, ami csak egy táncos sajátja, és amit ha megoszt a nézőivel, kiérdemli a társadalmilag elkötelezett művész megjelölést? Máshonnan ugyanez: mi az az évek alatt akkumulálódott tudás, ami egy sztenderd előadás-időtartam alatt átadhatatlan, és amitől a szolipszizmus vádja érhet egy táncalkotót? Meglátásom szerint ez a jelentudatosság, azon belül pedig az akár sejtszintű testérzetek észlelése, azok kitartó és szüntelenül kíváncsi, objektív — vagyis azokhoz nem ragaszkodó és azoktól nem ódzkodó — megfigyelése. Ez egy tanulható, ámbár szüntelen gyakorlást igénylő készség, amit persze más módokon is el lehet sajátítani (pl. meditációs technikákkal), és amiben nem is minden táncos jártas vagy tart rá igényt. A magyarországi (és azon túli) kortárstánc-szcéna nézői rétege meglehetősen szűk, amit magyarázhat az, hogy a közoktatás nem készíti fel a reménybeli , táncfogyasztókat" arra a multiszenzoriális, s kevésbé racionális gondolkodásmódra, amit a táncalkotók sokszor a nézőiknek kínálnak, vagy netán el is várnak tőlük. A kortárs tánchoz kapcsolódó színházpedagógiai programok megjelenése — melyek rövid bemutatására a már említett konferenciasorozat kínált teret — szerintem azt is jelezheti, hogy a hazai kortárstánc-szcéna elkezdte becsülni önnön munkásságát, és ahelyett, hogy feladja a folyamatos kísérletezést (vagyis könnyen olvasható darabokat termel), inkább időt áldoz arra, hogy összetett művészeti kutatási munkamódszereit láthatóvá tegye. Ehhez hozzájárul az is, hogy számos táncművész — tobbnyire megélhetési kényszerből — tanítani kezd, s pedagógusként rájön, hogy mi az a technikai képzettségen túli és táncórákon kívül is hasznosuló tudás, amivel rendelkezik. De maguk a táncórák is felfoghatók egyfajta bemelegítő, felkészítő foglalkozásnak, amelyek a vezető táncművész-tanár és kortársak munkáira hangolnak. Egy közvetlenül az előadás előtt zajló program sajátossága, hogy strukturális beágyazottsága miatt valahol a táncórák intimitása és a színházi tér keltette elérhetetlenség illúziója között lebeg, s ezzel a köztes állapottal nagyon termékenyen lehet dolgozni." Így kezdett 2019-ben, az akkor drámainstruktor hallga* Vö. https://tancszinhazneveles.wordpress.com/fooldal (Letöltés: 2024. január 25.) 5 Vö. Szemessy Kinga: Mi újság, tánc, színház, nevelés? 4., tancszinhazneveles, 2020. november 27. https://tancszinhazneveles.wordpress.com/2020/11/27/mi-ujsag-tanc-szinhaz-neveles-4/ (Letöltes: 2024. januär 28.) e 116 +
