OCR
70 / NEMESLÁSZLÓ a gyógyítás szolgálatába, mindinkább előtérbe kerül az a lehetőség, hogy ne az orvos menjen a beteg házába, hanem a beteget szállítsák az erre kialakított nagy egészségügyi intézménybe, a kórházba. Ezt a folyamatot olyan egyszerű technikai vívmányokis segítették, mint a mentőautók megjelenése, illetve a széles körben hozzáférhető telefonszolgálat. Ma számunkra magától értetődik, hogy ha valakit a környezetünkben szívroham vagy baleset ér, könnyen hívhatunk mentőt, ami gyorsan a kórházba szállítja, ahol élete jól felszerelt és szakértő orvosok közreműködésével a korábbiaknál lényegesen nagyobb eséllyel menthető meg. Amellett, hogy orvosilag ez jelentős előrelépés, átalakítja a páciens-orvos kapcsolatot is, számos új etikai dilemmát vetve fel. Kórházban, szigorú orvosi felügyelet mellett az emberek úgy érezhetik, hogy az idegen környezetben elveszítik önrendelkezési képességüket, kiszolgáltatottá válnak, mások döntenek helyettük. Az élet végén ez különösen felerősödő probléma. Míg a huszadik század elején az emberek többsége az otthonában halt meg, a század végétől ez drasztikusan megváltozott, legtöbben kórházi környezetben halnak meg, mégpedig sok esetben bizonyos életvégi orvosi döntések eredményeként. A modern egészségügyi intézményrendszert, a klinikai és a körházi környezetet gyakran éri az a kritika, hogy technicizált, és bürokratikus, dehumanizált viszonyok jellemzik, ahol az egyes emberi személy, a páciens szempontjai a háttérbe szorulnak. Többek között Michel Foucault francia filozófus mutatott rá az orvosi intézmények hatalmi szerepének megváltozására. Ami egyrészt nyilvánvaló orvosi áttörések és sikerek sorozata, sok ember életében a szabadság korlátozásaként jelenik meg, akár kifejezett félelmek formájában, hogy életük vége kikerül a személyes autonómiájuk hatásköre alól: idegen környezetben, idegen emberek között halnak meg, akár olyan körülmények között, ami nem szolgálja emberi méltóságukat. Az 1960-70-es évektől egyre több olyan aggály jelent meg, Amerikában és Európában egyaránt, hogy a modern, továbbra is gyorsan fejlődő orvoslás gyakorlatát fokozott etikai szabályozás alá kell venni, ezen a területen is érvényesíteni szükséges a társadalmi etika akkoriban előtérbe kerülő két pillérét: az egyéni szabadság (autonómia) elvét és a társadalmi igazságosság szempontjait. A modern szem