Oldal 17 [17]
OCR
I. Bevezetés. Halál és kultúra \ 15 magukatés hozzátartozóikat sérthetetlennek tartják, a gyászmenetek látványakor is arra gondolnak, hogy őket ez nem érinti, Montaigne pedig azt tapasztalta, hogy sokaknak nehezükre esik elhinni haláluk bekövetkezését, még utolsó órájukban is (Seneca 2002a, 17-19; Montaigne 2013/II, 315). Ha egy kultúrára jellemző az , eltüntetés" ekkor ez válik a halálhoz való viszonyulás természetes módjává. Nyugaton a modernitásban mindinkább felerősödött az , eltüntetés" folyamata. A 20. század közepére Nyugaton kulturális tabuvá válik a halál, amelyről nyilvánosan nem beszélnek (mert nem tudnak mit mondani róla), illetve az embert a halálra emlékeztető képi ábrázolások is visszaszorulnak és eltűnnek vagy kiüresednek a halállal kapcsolatos rítusok. Ennek a kezdetét többen a 18. századra teszik, de vannak, akik szerint ez még korábban kezdődött. Elias a halál nyilvánosságának, mindennapiságának , eltüntetését; a haldokló elszigetelését egy civilizációs folyamat részeként értelmezi: ennek jellemzője, hogy az emberi élet animális, elementáris vonatkozásait, amelyek veszélyt jelenthetnek az egyén és a társadalom számára, a társas élet kulisszái mögé rejtik (Elias 2004). A modern ember számára túl félelmetes szembesülni a halállal, mert nem tud neki értelmet adni. A vallási világszemlélet szerepének csökkenésével a kollektív halhatatlansági fantáziáknak egyre kisebb a jelentősége, az egyéni halhatatlansági fantáziák pedig az egyén számára sokszor kevéssé megnyugtatók (Elias 2000, 46). A modern ember általában értelmetlenségnek tartja a szenvedést, ezért retteg a haldoklástól, a halál-esemény pedig a kiszámíthatatlanság, az uralhatatlanság miatt tölti el félelemmel. A modernitás során előtérbe kerül a halál tudományos szemlélete, amely a halálban csupán egy biológiai tényt lát, és atudomány egyik fontos feladata az lesz, hogy a halál bekövetkezését minél inkább kitolja. A 20. század közepétől Nyugaton legtöbben kórházi, klinikai körülmények között halnak meg, egyre inkább medikalizált és technicizált eseménnyé válik a halál. A kórházakban , elzárják" a társadalomtól a haldoklót, és mivel az orvosok a halált sokszor a gyógyítás kudarcaként fogják fel, addig tartják fenn a páciens életműködését, ameddig csak a rendelkezésre álló technikai eszközökkel lehetséges, de eközben az emberre is úgy tekintenek, mintha valamilyen gép lenne.
