Oldal 11 [11]
OCR
ELŐSZÓ Az élet végessége, a halál minden ember, minden kor, minden társadalom és kultúra számára nagy kihívás. Akadnak, akik szerint minden kultúra, vallási, tudományos, művészeti, technológiai, orvosi és filozófiai teljesítményével együtt, voltaképpen a végső kérdésekre keres valamiféle megnyugtató megoldást. Nem minden esetben egyértelmű válasz megfogalmazásával, hanem talán a kérdés megkerülésével, a figyelem elterelésével, a halál tabusításával, az élvezetek előtérbe helyezésével, hosszabb távú remények ébresztésével, akár ebben a világban, akár egy túlvilági vízióba vetett hit révén. A halálra nem szívesen gondolunk, nem szívesen beszélünk róla. Leginkább pedig nem szívesen halunk meg. Ugyanakkor ez az élet ténye, a tudat pedig, hogy az életünk, létünk véges, különös módon határozza meg az emberi gondolkodást. Ehhez nem szükséges a halál gondolatát folyamatosan a figyelmünk középpontjában tartani. Az életünk időben zajlik, ez az idő pedig véges, életünkben, döntéseinkben, terveinkben, gyakorlatainkban állandóan kalkulálunk a rendelkezésre álló idővel, amelynek terjedelméről teljes bizonyosságot ritkán szerezhetünk. Az élet vége körül különböző nézetek, hiedelmek alakultak ki, bár könnyen kimutathatók lényegi egyezések. Hasonlóképpen, a meghaláshoz, a gyászhoz, a veszteséget követő időszakhoz kapcsolódó gyakorlatok is folyamatosan változnak. Ilyen például a meghalás helye, intézményes környezete, vagy a temetkezési szokások alakulása. Ma az emberek többsége kórházi környezetben hal meg, tehát nem az otthonában éli meg élete utolsó időszakát. Ez egyszerre a jobb orvosi ellátás jele, másrészt magával vonja a halál medikalizálásának jelenségét. A medikalizáció az orvosi antropológiában és szociológiában elterjedt kifejezés, ami arra a folyamatra utal, hogy életünk egyre nagyobb része válik orvosi kérdéssé, kerül orvosi felügyelet alá.
