Oldal 80 [80]
OCR
78 / 3.ANŐK TESTÉNEK ÉS SZEXUALITASANAK MEDIKALIZACIOJA „A diagnözisok &s tünetek változásai legalább ennyire tükrei más fontos társadalmi folyamatoknak is: a testtel kapcsolatos tudás változásainak, a betegséggel kapcsolatos diskurzusoknak, a nemi szerepek átalakulásának. Nem fogadhatjuk tehát el azt a radikális társas konstruktivista megközelítést, amely a betegséget csupán címkének tekinti, és nem veszi figyelembe az egyén megélt, testi tapasztalatait" (Csabai 2004, 63). Ennek a tézisnek a felismerése olvasható ki — a Bánfalvi Attila által idézett - Friedrich Nietzsche soraiból is, amely mint a hisztériának demedikalizációs törekvése arra figyelmeztet, hogy a hisztéria nem a nő természetéhez kötődik, hanem inkább tekinthető , a kultúra által definiált szerepre adott válaszként; nem a normális környezet kihívásaira adott beteges reakcióként, hanem adekvát, a lehetetlen, léleknyomorító követelményekre, elvárásokra adott normälis feleletként?! A hisztéria mint betegség életútjában a tünetcsoport eredetével kapcsolatos bizonytalanság sajátos módon mint egyfajta szervező erő jelenik meg. Bár a kezdetektől fogva jellemző volt a törekvés arra, hogy a betegség okait organikus alapokra visszavezessék, ez a hozzávetőleg 2500 éves próbálkozás rendre kudarcba torkollott. Hippokratész, akárcsak Platón és később Arisztotelész is, elsődlegesen az anyaméh rendellenességére, a hasüregben való mozgására vezette vissza a hisztérikus tüneteket (pl. hangulatingadozások, melankolikus viselkedésjegyek). Innen erednek a szexuális élet fokozására vagy éppen a gyermekvállalás ösztönzésére irányuló korabeli orvosi tanácsok is. a Van valami egészen meglepő és szörnyű az előkelő nők nevelésében, sőt, talán nincs ellentmondásosabb ennél. Mindenki egyetért abban, hogy in erotics a lehető legnagyobb tudatlanságban kell nevelni őket, mélységes szemérmet elültetni lelkükben e kérdésekkel kapcsolatban, valamint azt, hogy pillanatra se tűrjék, sőt, meneküljenek el, mihelyt ilyesmire utalnak előttük. [...] Ám e téren szívünk mélyéig tudatlannak kell maradniuk. [...] Pedig, pedig! Mihelyt mintegy a villámcsapás kíméletlen erejével és hirtelenségével a valóságba és a tudásba vettetnek, vagyis a házasság pillanatában - ráadásul éppen az veti oda őket, amit a legjobban szeretnek és sokra becsülnek: rajtuk üt a szerelem és a szemérem ellentmondása, hiszen egyszerre kell átélniük elragadtatást, kiszolgáltatottságot, kötelességet, együttérzést és az Isten és állatiasság váratlan szomszédságától való rémületet..." V.ö.: Nietzsche, F. 1997. A vidám tudomány. Holnap Kiadó, Budapest, 99. o. idézi Bánfalvi 2013, 41.
