Seite 136 [136]
OCR
134 e Élettörténet és pszichoterápia ajtót: páciens volt. Mert a X [az analitikus nagyapa] ugye így lassan csoszogva jött ki, én meg gyorsabb voltam nála. (- És nem kellett volna? És miért volt ez szégyen?) Tudod, ez azért úgy van az analízisben, hogy ezt már tudnom kellett volna, hogy ha tudtam volna, hogy egy beteg jön, nem szabad találkoznia senkivel se. Az analitikus környezetébe tartozók közül senki sem találkozhat a beteggel, nem érintkezhet a realitással, mert ez a realitás tulajdonképpen megzavarja az ätteteli folyamatokat meg a projekciökat.”’” A , fél-legalitás" és az analitikus gyakorlat megkívánta szigorú szabályok együttesen eredményezték, hogy a pszichoanalitikus közösség rendkívül zárt, egyúttal rendkívül szabályozott, hierarchikus közegben működött. , Végletesen komolyan vettek mindent. 50 perc?" nem lehetett 55, de nem lehetett 45 sem. Rendkívül nehézzé tették a taggá válást. A dolgozatokat, esetbemutatásokat nagyon keményen bírálták... Az illegalitás vagy a puszta megtűrtség rossz, de ez tette végtelen mélységűvé az ő tudásukat, mert össze voltak zárva. Mert egymásba kellett kapaszkodniuk, mert szervezkedésük félig földalatti volt. Senki nem tudott annyit, mint ők akkor" (ARATÓ 2013: 69). A , senki sem tudott annyit, mint ők" természetesen inkább metaforaként, mint objektív megállapításként értelmezhető, viszont nagyon jó lenyomata az akkori pszichoanalitikus közösség hangulatának. A korszakban a pszichoanalízis hazai mesterei számára is zárva voltak a határok, pontosabban csak szigorú ellenőrzést követően és ideiglenesen juthattak külföldre, nehézkes volt a kapcsolattartás, így a nemzetközi szakmai életbe csak korlátozottan és szabályozottan folyhattak bele. Mindezek a korlátok természetesen nem csupán a pszichoterapeuták életére voltak jellemzőek: érvényesek voltak például egy merőben más szakterület képviselőire: az operaénekesekre is, úgyhogy egy neves képviselőjük szerint éppen az ő itthon tartásuk révén - ami a világhírre vágyó énekes számára természetesen tragédiaszámba ment - hallhatott a budapesti közönség kiváló előadókat (VÁRKONYI 2008). Tehát a bezártság következtében itthon történtek meg a csodák - és ez a retorika igencsak emlékeztet az előbbi, pszichoanalitikus visszaemlékező soraira a hazaiak kiemelkedő tudásáról. Míg a pszichoterápiás képzésben lévők - vagy éppen a zenehallgatók - szemében kétségtelen nyereségnek tűnt a mesterek vagy művészek Magyarországra koncentrálódó működése, az érintettek maguk nem egészen így élték meg. A pszichoanalitikusok az 1950-60-as években nem csupán a bezártságtól szenvedhettek. Hermann Imréről így emlékezett unokája: , Én úgy éreztem végig, hogy ő itt ebben a szocialista rendszerben nagyon idegen, neki ez nagyon-nagyon rossz volt. Szóval, hogy nem is az volt a legnagyobb baj, hogy akkor [a második világháború alatt] nem ment ki, mert »» Tôrténeti interju I1/2/83. 394 Vagyis az analitikus ülések időtartama.
