Oldal 69 [69]
OCR
2. A rendszer és a pszichoterápia s 67 2.5. Megfigyelők és megfigyeltek A levéltári források alapján azt láthatjuk, hogy bizonyos szempontból annak a terapeutánakis igaza volt, aki szerint az állambiztonság mindenütt jelen volt, többek között a pszichoterápiában, és tulajdonképpen annak is, aki úgy vélte, hogy a hatalom különösebben nem szólt bele a lélekgyógyító tevékenységbe. A megfigyelések tényét az eddigiek alapján sem lehet tagadni. Az ügynökök ott lehettek a csoportterápiás helyiségben, a telefonvonal végén, a kollégiumi szobában, a tanszéki és osztályos megbeszéléseken, baráti összejöveteleken vagy éppen a strandon, és beszámolókat készítettek. Mint láttuk, ez a jelenség egészen a rendszerváltásig kitartott, tehát szó sincs arról, hogy a késő kádári időkben nem történhetett ilyesmi. Ugyanakkor azok emlékei is helytállóak, akik szerint tulajdonképpen szabadon lehetett szakmai munkát végezni, és a hatalom nem szabta meg, hogy hogyan dolgozzék a pszichoterapeuta, hiszen többek között az ellenséges erőként nyilvántartott Mérei is laboratóriumhoz jutott, oktatott, vizsgálatokat folytatott, csoportokat vezethetett. Egy-egy kósza felvillanás előbukkan még az 1950-es évek hangulatából, például mikor egy terápiás közösség bűnéül rótták fel, hogy neofreudisták, de ekkor már ennek sem volt különösebb következménye. Úgy tűnik, 1956, de még inkább 1963 után, a nagy amnesztiahullámot"követően, egyfajta hangsúlyeltolódás történt a megfigyelési ügyekben. Az államvédelem továbbra is rajta tartotta a szemét a gyanús elemeken, sőt az, hogy az illető mit csinált 1956-ban, referenciakérdéssé lépett elő, azaz nem mondhatjuk, hogy lankadt volna az éberség, és 56 önmagában fellazulást hozott volna a megfigyeléseket illetően. Sőt a kádári konszolidáció időszakában kifejezetten nőtt a szerepe a különféle titkos megfigyelő szervezeteknek. Immár nem az agresszió, az offenzíva, hanem a defenzió, a lehető legtöbb irányban történő megfigyelés volt a hatalom megtartásának fő eszköze: a hangsúly a megtorlásról a megelőzésre került (Révész 2017: 200-201). Raadásul Magyarországon legnagyobbrészt éppen a nevezetes októberi események határozták meg az állambiztonság embereinek célszemélyeit: aki akkor kompromittálódott, joggal számíthatott rá, hogy ezután egész életében vigyázó szemek kísérik majd. Azonban láthatjuk, hogy még a börtönviseltek is viszonylag szabadon tevékenykedhettek - legalábbis ami szakmájukat illeti -, bár folyamatosan szem előtt voltak, és időnként akadályt gördítettek eléjük (pl. külföldi utazásaikat illetően). Mellettük természetesen gyanakodva tekintettek a származásuk révén potenciálisan rendszerellenesnek tekintett személyekre is (már akik Magyarországon maradtak), de többnyire már ők is képzettségükhöz méltó munkakörben dolgozhattak. 27 Bár ez az amnesztia sem volt teljes körű. Lásd: ZINNER 2001.
