Page 15 [15]
OCR
1. Előzmények e 13 ális belátást tartották, hanem az érzelmi megnyilvánulásokat is górcső alá vették és elemezték, emellett a terapeutától azt kívánták, hogy érzelmileg is legyen támasza a páciensnek, hogy korábbi rossz kapcsolati tapasztalatai korrigálódhassanak. A kapcsolatot általánosságban meghatározónak vélték, ideértve a korai, preverbális szinteken működő gyermek és elsődleges gondozója egymáshoz való viszonyát - a későbbi tárgykapcsolatok előképét - is. A kommunikációt szintén kulcsfontosságúnak találták: ezen a területen a félreértések szélsőséges esetben traumatizáló viselkedést eredményezhetnek, ugyanakkor a megfelelő kommunikáció gyógyító hatással bírhat. Szintén jellemző volt a budapesti iskolára az interdiszciplinaritás, a különböző tudományterületek és a pszichoanalízis gyümölcsöző együttműködése (RACHMANN 2016; DIMITRIJEVIC - CASSULLO — FRANKEL 2018: 113-217). Talán ennek az interdiszciplinäris szemléletnek is köszönhető, hogy a nagyközönség érdeklődése korántsem múlt el, sőt inkább növekedett. Ekkoriban Magyarországon az általános műveltséghez már hozzátartozott a pszichoanalízis tanainak valamelyes ismerete, és a modern művészetet a közönség nem, vagy csak korlátozottan érthette enélkül, hiszen a művészet jeleseinek munkásságára, műveikre is komoly hatást gyakorolt a pszichoanalizis (SZÖKE 1992A; HARMAT 1995; VAJDA 2005; HÄRS 2008; VALACHI 2008). A pszichoterápia is egyre elterjedtebbé vált, és bár a heti többszöri analízist nem mindenki engedhette meg magának, az analitikusok ingyenes kezelést is biztosítottak a leginkább rászorulóknak. Ferenczi megőrizte vezető szerepét a magyar egyesületben, és továbbra is a nemzetközi analitikus közösség egyik meghatározó alakjának számított, sokoldalú publikációs tevékenységgel; mellette számos magyar terapeuta írása is hasonló érdeklődésre tartott számot. A hazai analitikus egyesület Ferenczi 1933-as halála után is folytatta szerteágazó tevékenységét, bár Hitler hatalomra jutása komoly figyelmeztetéssel szolgált. Végül az 1938. évi XV. tc. és az 1939. évi IV. tc., azaz az első és a második zsidótörvény hatására elindult egy második emigrációs hullám: 1938 és 1941 között 11 magyar pszichoanalitikus menekült el az országból, köztük olyan, világszerte ismertté vált szaktekintélyek, mint Bálint Mihály (Michael Balint), Bak Róbert (Robert Bak), Rapaport Dezső (David Rapaport), Róheim Géza (Géza Róheim). Természetesen ekkor már az angolszász területek (az USA, Anglia, Ausztrália, Ceylon, Anglia) jelentették a célállomást. A kimenekítésben nagy részt vállalt az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesület Segélyezési és Bevándorlási Válságbizottsága: összesen 150 európai kollégának biztosítottak letelepedési lehetőséget az Újvilágban (MÉsZÁROos 2008: 156-157).
