Seite 126 [126]
OCR
IX. Girolamo Dona Giovanni Pico della Mirandolának 1. Ami az én részem kellett volna, hogy legyen, azt mind magadra vállaltad, nagy tudású Pico, az irántam való figyelmetlenséggel vádolván magad, s abban a hibában keresvén mentséget, amelyben a leginkább én vagyok vétkes irányodban. Kevésnek tűnik hát számodra másokat tehetségben és tanultságban felülmúlni, ha szerénységben és kedvességben is túl nem szárnyalsz nemcsak másokat, de még saját magadat is! Arra kérlek tehát, úgy gyakorold ezeket az erényeket, hogy számunkra is hagyj valamilyen alkalmat, hogy kötelességünket teljesítsük, hogy amikor ezekben minden szerepet magadra vállalsz, ne tartsanak bennünket faragatlan tuskónak, amiért is ebben (vagyis arcátlanságomban) már nem is figyelmetlenségemet, hanem a te kedvességedet vádolom. 2. Azt írod, nem futó, hanem örök barátságot kötöttél velem. Nos, egyrészt tudom, hogy ezért sokkal tartozom neked, másrészt úgy tűnik számomra, úgy határozod meg (nagyon helyesen!) a barátságot, hogy ami nem tart sokáig, az nem is lehet barátság. Tudd meg: én azt válogatott kitüntetéseim között tartom számon. Mi lehet ugyanis nagyobb elismerés számomra, mint hogy egy ilyen jelentőségű férfiú nemcsak dicsér, de még kedvel is? 3. Ermolao barátom hihetetlen kitartással folytatja tanulmányait és végzi kutatásait nagy piIAonovia-val [szorgalommal], a művelt világ óriási hasznára. Ugy látom, valami ritka és jelentős dolog az, amit az irodalomtudomány remélhet tőle, amíg épségben van. Társaságát, melyet annyira irigyelsz tőlem, ugyanúgy benső szentélyemben őrzöm, mint barátságodat. Továbbá semmit sem tartok ennyire DavuaorTóc-nak [csodálatosnak], amit nem nyerhetsz el tehetséggel, sem műveltséggel, főként mert hallom, hogy te Tíjg éMAnvixfig naudelag xapıv [görög tanulmänyaid kedvéért] költöztél oda." Ezt a tervedet annyira helyeslem, hogy már nem is helyeselhetném jobban. Ugyanis ovdév yAvKdtepov fi näavr’ eidevaı [mindentudäsnäl semmi nem lehet edesebb]. 4. En Polizianót irigylem tőled, ezt a termékeny és ékesszóló férfiút, akinek Rusticusát a minap olvastam. Korunk ékességének tűnt számomra, és Mav ën” à aBeia nenhaouévov ëk Adc Épvos [egészen / isteni sarj, az igazság mintáján alakított]. Kérlek, biztosítsd őt a nevemben, mintha csak én mondanám, mindarról, ami egy közeli baráttól elvárható. A te közbenjárásodat kérem, hogy szerezd meg számomra jóindulatát, ebben egyrészt kedvességedben bizakodom, másrészt mivel úgy illik, hogy te, aki a lehető legműveltebb 124
