Page 14 [14]
OCR
óriás szájából. Iragikus módon, Picóhoz hasonlóan Gozze is elégette szerelmes verseinek három könyvét, csak néhány maradt fenn mások idézeteiben. Roberto Salviati a híres firenzei bankárcsalád sarja, akit szolgálatkészségéért és a tudósoknak nyújtott támogatásáért dicsér Poliziano egy rövid levélkében. Andrea Magnani bolognai költő, fordító, humanista, Poliziano műveinek kiadója. Megjelentette népnyelvi versein kívül az itt is szereplő, Lorenzo de" Medici halálát elbeszélő levelét, és az itt közölt levél arról tanúskodik, hogy Hérédianos-forditäsät is elkérte kiadäs céljából. Magnani segített Polizianónak, hogy egyik bolognai tartózkodása idején a Santo Stefano kolostorában Cicero De officiis című művének egy régi kódexét tanulmányozhassa. Miután ismertettem a négy könyv szerkezetét, és a szereplők révén bepillantást nyerhettünk a tematikába is, most hadd térjek ki néhány jelentősebb levelezés tartalmára, amelyeket eddig nem tárgyaltam. Az első két levél Poliziano volt tanítványához és egyben utolsó patrónusához szól, Piero de" Medicihez, Lorenzo il Magnifico fiához; az első, mintegy bevezetőként, a levelek stílusának sokféleségét védelmezve az író egyfajta ars poeficáját ismerteti, a második Firenze és Fiesole neveinek eredetéről közöl egy szinte önálló tanulmányt. A kora legszélesebb filozófiai tudásával rendelkező, tragikusan fiatalon elhunyt Giovanni Pico della Mirandola Lorenzo de’ Medici mellett Poliziano legjobb barátja volt, különösen azután, hogy Pico is Firenzébe költözött. Az itt közölt, sok nyelvi, gondolati és mitológiai játékot és szellemes humort magába foglaló hat levél (I, 3-8) szorosabb barátságuk indulását mutatja be. Az első, 1483-ban írt levéllel (I, 3) küldte el Pico öt kötetbe foglalt, korai szerelmes elégiáit a nála kilenc évvel idősebb, már nagy tekintéllyel bíró Polizianónak, szigorú elbírálást kérve tőle. Poliziano mitológiai és irodalmi utalásokkal teli, trétálkozó válaszában (I, 4) megelégedéssel nyugtázza Pico teljesítményét, de azért ejtett némi javításokat a költeményekben, és 1479-ben készített Epiktétos-fordítását küldi el viszonzásul az ifjú filozófusnak, szintén bírálatot remélve. A levélegy homályos célzással zárul egy olyan művére, amelyet Pico kért tőle, de még nem készült el — ez valószínűleg Ovidius Faszijához írt hatalmas kommentárja lehetett. A harmadik levélben (I, 5) Pico ugyanebben a mókázó hangnemben mond köszönetet a nem eléggé szigorú bírálatért, és Epiktétos Poliziano által megkezdett megszemélyesítését folytatva, bolondozva foglalja össze a sztoikus filozófiának Epiktétos Kézikönyvecskéjében olvasható elveit. Végül viccelődve azt állítja, ő is a sztoikus filozófia követőjévé szegődött. A negyedik levélben (I, 6) Horatiust és idősebb Pliniust idézve mentegetőzik Poliziano, hogy nem tudja eléggé dicsérni Pico nagyszerűségét, 12
