Oldal 172 [172]
OCR
170 ¢ A MARTiRIUM HOMALYABOL nepének hagyománya. A Nagy Nyugatra Telepítés mártíriumi gondolatának e pillérei a sibe etnikus nacionalizmus természetének megértéséhez vezető kulcsok is egyben. Kutatásaim, ha megszakitäsokkal is, de mindig visszavezettek a Chabucha’er Sibe Autonóm Járásba, annak is elsősorban az Ötödik falvába. 2013 tavaszán is visszatértem ide. A központból az Ötödik faluba vezető utat korábban mindig három keréken billegő kis, piros taxikba ülve tettem meg. Ezeknek a legolcsóbb a viteldíja — mindössze 3 yuan egy útra. De amikor már jobb idő lett, biciklivel jártam. Így volt ez akkor is, amikor egy nap az Ötödik faluba indultam. Miközben lassan, komótosan tekertem a pedált — elhaladva az út mentén posztoló, gépfegyveres rendőrök sora mellett — az öregemberen gondolkodtam, akihez mentem. Gondolataimat a mellettem elszáguldó autók sem tudták elterelni. Csak akkor vettem észre, hogy az úton mi történik, amikor a platós motorokon ülő, a földeken végzett munkától megfáradt asszonyok fürkésző pillantásai visszahúztak ebbe a világba. Rám mutogattak, felém intettek, így hallanom sem kellett, hogy tudjam - rólam beszélnek. Nem volt mit tenni, haladtam tovább a mögöttük újra beálló csendben. Előbb elhagytam a fák mögötti domboldalon megbúvó muzulmán temetőt, majd a falu határát jelző kis, kék táblát. Végül, beérve az Ötödik faluba, az első földutak egyikén jobbra fordultam. Éppen átellenben a falunak azzal a részével, ahol kutatásaimat - és munkám megírását is — megkezdtem. Amint erre a kis útra bekanyarodik az ember, hirtelen kitágul a világ. A porlepte út mintha a messzi végtelenbe futna: átszeli a faluszéli házak mögött elterülő földeket, és úgy tetszik, hogy egészen a látóhatárt keretező, kéklő hegyekig vezet. Az én utam azonban, nem messze a kazak patkolókovács házától, amit épp akkor bontottak le, csak a kis bolt mellett futó zsákutcáig tartott. Annak vége felé, egy hatalmas, kétszárnyú vaskapu mögött áll ugyanis az a kék színűre festett ház, ahová indultam. Amint beléptem a kapun, a láncra vert kutya nyomban ugatásba kezdett, és az öregember feje feltűnt a nyugati szoba ablakában. Intéssel jelezte: tudja, hogy megérkeztem. Mire letámasztottam a biciklit a kapu árnyékában, és átvágtam az elülső udvaron, az öregember már a ház ajtajához vezető lépcsősor tetején állt. Onnan tessékelt beljebb, a szobájába. Ott letelepedtünk a hátsó kertre néző ablaknál álló íróasztal mellé, amelynek oldalán a , Kulturális Központ" felirat díszelgett. Lepénykenyér, tejes tea és méz került az asztalra — utóbbi az én kedvemért. Miután jóízűen elfogyasztottuk mindezt, letisztogattuk az asztal lapját. Akkor az öregember az ágyra fektetett bőrönd mélyéből elővett egy barnára színeződött, megkopott mappát, a benne őrzött kéziratos családfákkal együtt [lásd 38. sz. fotó). A mozdulat, ahogyan az öregember lassanként kibontotta az újságpapírok közé fektetett családfákat, előhívta az emlékeimet. Legelőször 2012
