Oldal 78 [78]
OCR
76 " A MÁRTÍRIUM HOMÁLYÁBÓL látszottak. Különösen nagy csapást jelentett mindez azon etnikumok - így a sibék — számára, amelyek önidentifikációjának lényegi, ha nem az egyetlen eleme az ősökről és rajtuk keresztül a múltról őrzött, nemzedékről nemzedékre továbbadott tudásban rejlett. A kulturális forradalom idején ugyanis pusztulásra ítéltek minden, a rokonságelvű társadalmakhoz utolsó szálként fűződő tárgyi emléket, emlékezethordozót: a templomokat vagy a családfákat -— egyszóval mindent, ami az identitásformáló emlékezet támasza lehetett. A folyamat tehát, amelynek szélső pólusairól az egyszerű, hétköznapi ember, illetve az emlékezet uralásán keresztül az identitását meghatározni igyekvő ideológiai-politikai hatalom nézett farkasszemet egymással, nem szólt másról, mint az emlékezetben tartott múlt feletti uralom kiterjesztéséről — és ez a folyamat a kulturális forradalom bukását követően sem ért véget. Ez az, ami miatt a sibék egymástól elszakított két nagy csoportját nem tudom másnak tekinteni, mint , emlékezetközösségeknek" [Nora 1984].? A kérdés csak az, hogy esetemben megragadhatók-e, kiemelhetők-e a sibék ,,emlékezetközösségei" által őrzött tudásnak olyan lényegi elemei, amelyek a sibe etnikus nacionalizmus kibontakoztatásában, majd a kulturális forradalom utáni kiteljesítésében döntő befolyással voltak a társadalmi hovatartozástudatának alakítására. És ha igen, akkor azok miért és hogyan játszottak szerepet ebben a folyamatban? 1.1. Az ősök hagyatéka Az emlékezés és a felejtés, az emlékezet és az identitás összefonódó fogalmaival kapcsolatos fenti kérdések a sibe kultúra egy olyan szeletének a fókuszba állítását teszik szükségessé, amely az emlékezés kultúrájának , eredete" és , magva": a halottakra való emlékezést (vö. Assmann 2011: 45], amelynek identitásformáló ereje döntő szerepet játszott a sibe etnikus nacionalista törekvések alakulásában is. Az 1950-es évekre ugyanis, amikor a Párt égisze alatt, az etnikus klaszszifikációs program keretében megkezdődött a nemzeti kisebbségek megkonstruálása, a sibék 1764-ben egymástól elszakított két nagy csoportja már rég nem volt egységes. Mintegy kétszáz esztendő elegendő volt ahhoz, hogy e két nagy csoport nyelv és kultúra tekintetében áthidalhatatlannak tűnő távolságra sodródjon egymástól. A Kínai Népköztársaság 1953—54-ben 2 Azóta, hogy Erik H. Erikson bevezette az identitás fogalmát (1959) mint a személyes azonosságról és a folyamatosság szubjektív érzéséről alkotott elképzelést, számos tanulmány született az emlékezés, emlékezet és identitás összefonódásának kérdéskörében (lásd pl. Hobsbawm 1972; Nora 1984; Bellah 1985; Assmann 2011; Ricoeur 2000]. Ezek értelmezésében a közösségekre az , emlékezet közösségeiként" tekintek, amely közösségeken belül a társadalmi hovatartozás tudata a közös tudásban és emlékekben való osztozäson alapszik (Assmann 2011: 121).
