Oldal 65 [65]
OCR
e I. NEMZETEN INNEN, NEMZETSÉGEN TÚL A sibe etnikus nacionalizmus meghatározói Az 1949-ben hatalomra jutó Kínai Kommunista Párt monumentális horderejű lépésre szánta el magát: a Kína határain belül élő etnikumok számbavételére és nemzeti kisebbségekké formálására. Mindez egyetlen célt szolgált: egy új, egyesített soknemzetiségű állam kiépítését, amelynek megszilárdítása a nemzeti kisebbségek kínai nemzeti egységbe való olvasztásától függött. A kommunista rezsim hatalmának legitimálása tehát egyet jelentett minden, az , intézményesített kisebbségi identitástól" eltérő identitásforma feletti uralom kiterjesztésével. E kísérlet azonban a Kínai Kommunista Pártot hatalomra juttató Mao Ce-tung (1893—1976) életének utolsó évtizedében radikális fordulatot vett: ez volt a hagyományok felszámolását célul kitűző Nagy Proletár Kulturális Forradalom időszaka, amely tovább mélyítette a kínai nemzeti egység kiépítéséhez mintául szolgáló hanok és a Kína nemzeti kisebbségei között húzódó szakadékot. A Mao Ce-tungot követő vezetőket mindez arra sarkallta, hogy új utakat keressenek céljaik eléréséhez, mígnem etnopolitikájuk sarokkövévé a hazaszeretet ideológiáját tették meg. Az 1950es években kibontakozó sibe etnikus nacionalizmusnak e fenti ideológiaipolitikai irányvonalak szabtak keretet. Csakhogy — véleményem szerint — a sibe etnikus nacionalista törekvéseknek volt még egy meghatározója, amely leginkább az őskultusz identitásformáló erejének megértésén keresztül ragadható meg, egyetlen oknál fogva: a Nagy Nyugatra Telepítés óta eltelt mintegy 250 év alatt mára csupán egyetlen olyan szelete maradt a sibe kultúrának, amely a sibék két, egymástól elszakított csoportjának társadalmát egyaránt áthatja. Ez pedig nem más, mint az ősökről őrzött tudás emlékezetben tartásának kiemelkedő jelentősége, ami a halálhoz, a temetéshez és a halotti emlékszokásokhoz köthető rítusokon túl a sibék mindennapjaira is nagy hatást gyakorol. Mintegy fél évszázaddal ezelőtt, amikor a sibék egykoron egymástól elszakított csoportjainak közel 200 év után először nyílt lehetősége az újbóli találkozásra, csoportjaik képviselői is az ősöktől és általuk a közös múltról őrzött tudás mentén közelítettek egymáshoz. De miben állhatott ez a tudás, és miként adódhatott át nemzedékről nemzedékre? Mit jelentett továbbá -— illetve jelent mind a mai napig is — ez a tudás az egyszerű, hétköznapi ember számára? Munkám első fejezetében e kérdéseket helyezem az előtérbe, hogy egy, a Chabuchaer Sibe Autonóm Járásban élő nemzetség, a Hüsihari hala példáján keresztül kövessem nyomon az emlékezet uralásának és az identitás formálásának kérdését. Így vélem megragadhatóvá tenni
