Page 32 [32]
OCR
30 " A MÁRTÍRIUM HOMÁLYÁBÓL szerepének, illetve a szövegalapú és etnográfiai módszerek egyenlő arányú felhasználásának, munkámat sajátos interdiszciplináris jelleggel ruházom fel — a történelem és az antropológia mezsgyéjére helyezve azt. Sibének lenni Az idő tájt, amikor mind több idegen hatalom igyekezett minél nagyobb területet birtokba venni az ázsiai kontinens keleti végein, Kína már nem volt ura saját sorsának. Határain belül a természeti csapások addig soha nem látott méreteket öltöttek. A szárazság, az éhínség, az áradások és a nyomukban járó járványok emberek millióinak az életét követelték meg, és ha ez nem lett volna elég: Kína utolsó császári dinasztiájának politikai, gazdasági és társadalmi rendszere egyaránt a hanyatlás jeleit mutatta. A 20. századba lépve Kínának számtalan sorsfordító változással kellett szembenéznie. E folyamat menetét a kor legmeghatározóbb ideológiája, a nacionalizmus vezérelte, amelynek képviselői a régi rendszer eltűnését sürgették, szembeállítva egymással két nagy csoportot. Az egyik oldalon az utolsó császári dinasztiát megalapító mandzsuk álltak, akik akkor már közel 300 éve uralták Kínát. A másik oldalon, velük szemben, a hanok foglaltak helyet, akik a megújulást és kultúrájuk felsőbbrendűségét hirdették. Ennek a részben faji, részben kulturális-esszencialista megkülönböztetéseken alapuló ellentétnek a gyökerei — a folyamatot történelmi kontextusban vizsgáló kutatások (lásd pl. Meissner 2006; Hyer 2009) szerint — egészen a mandzsu hatalom kiépítéséhez vezethetők vissza. Abba az időbe, amikor a han kultúra hegemóniáját féltő értelmiségiek a mandzsu hódítókkal szembeni ellenállás legitimálásához a hanok és a mandzsuk hagyományainak másságára hivatkoztak. Ugyanakkor a modern kínai nacionalista mozgalmak megértése — a folyamat gyökereinek kijelölésén túl - egy sokkal összetettebb kép megrajzolását igényli. Először is azért, mert a 20. század elején, amikor a mandzsu-han ellentét újból kiélesedett, a mandzsuk már mind nyelvük, mind kultúrájuk tekintetében azonosulni látszottak a hanokkal. Így a kérdés, amely lassanként a mandzsukutatás központi tételévé lett (lásd pl. Michael 1942; Wright 1957; Levenson 1959; Feuerwerker 1976], szinte magától adódik: a , kínaivá válás" folyamatának szemszögéből mégis miként értelmezhető a mandzsu Qing-dinasztia felemelkedése és bukása? Másodszor - és a fentiekkel szoros összefüggésben - azért, mert a mandzsu-han ellentét újbóli kiélesedését és a mandzsuellenes mozgalmak menetét a Nyugatról Kínába áramló nacionalista elméletek formálták. E folyamat teljesebb megértéséhez a vonatkozó tudományos kutatásokon belül, az 1990-es évektől kezdve, egyértelműen a mandzsu identitás kérdése
