Oldal 137 [137]
OCR
KÖVETKEZTETÉSEK 135 Mivel a sziget közösségei nem rendelkeznek jelentős katonai erővel, illetve a gazdasági területen effektív módon érvényesíthető kapacitásokkal, ezért önálló lehetőségeik a külső beavatkozások korlátozására ismételten marginálisak. Ez a görög ciprióták esetében ugyan az uniós csatlakozással némileg megváltozott, fontos azonban, hogy ebben az esetben sem önálló kapacitásokról van szó, hanem külső tényezők esetleges támogatásáról. A kemény erő hiánya tehát fokozza a ciprióták külhatalmi kitettségét, a nemzetközi beavatkozók nem kívánatos involválódása esetén pedig a ciprióták által foganatosítható retorziók körét jelentősen csökkentik. Ezen tendenciák kombinált következményei miatt a ciprusiak képtelenek magukat leválasztani a sziget stratégiai előnyeit kihasználni szándékozó külső hatalmakról, és szükségszerűen a regionális érdekellentétek ütközőzónájába kerülnek, mégpedig megfelelő érdekérvényesítési lehetőségek nélkül. Ennek a konfliktusgeneráló folyamatnak legalább három szintje azonosítható. Az első szint a nagyhatalmi réteg, amelyben az USA és a Szovjetunió/Oroszország harmadlagos szereplőként tekint a cipriótákra, regionális érdekeik érvényesítésekor a sziget közösségeinek igényeit először a saját (tehát az amerikai és az orosz), majd a görög és török érdekeknek rendelik alá. A második szint Görögország és Törökország konfliktusa, amelyben a két regionális hatalom ismételten saját és a nagyhatalmak érdekekeit tekinti prioritásnak, és csak ezután veszi figyelembe a sziget közösségeinek igényeit. A harmadik szint a helyi, ciprusi réteg, ahol a ciprióta közösségek egy komplex megfelelési kényszerrel találják szembe magukat, hiszen saját érdekeik mellett a nagyhatalmi és regionális elvárásokra is reflektálniuk kell. Bármely szintről is beszélünk, a ciprusi konfliktusban szereplő aktorok egyes geostratégiai érdekei gyakorta kizárják egymást: példának okáért Törökország szempontjából elfogadhatatlan az enoszisz lehetősége, Oroszország számára Ciprus NATO csatlakozása, az USA számára az oroszok ciprusi jelenlétének legitimálása, a görög ciprióták számára a sziget de jure felosztása. A sor folytatása nélkül megállapítható, hogy ezek az összetett geostratégiai folyamatok a ciprusi konfliktus legfontosabb okozói, és együttesen eredményezik a konfrontáció több évtizede tartó rögzülését és a békefolyamat kudarcát. Utóbbiból egyértelműen következik, hogy a ciprusi konfliktus megoldása csak a nemzetközi szinteken kialakult konfliktusok és érdekellentétek kezelésével valósítható meg. Ez nem jelenti azt, hogy a konfliktus rendezetlenségében ne lenne egyébként fajsúlyos szerepe a kötet által nem tárgyalt helyi döntéshozóknak és eliteknek. Téves feltételezés azonban az, hogy a ciprusi konfliktusnak kizárólag két résztvevője van, illetve annak dinamikáit kizárólag
