Page 100 [100]
OCR
98 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői A belpolitikai viszonyok vizsgálata mellett érdemes röviden a külpolitikai stratégiáról is szót ejteni. A Ciprusi Köztársaság külpolitikáját hagyományosan az el nem kötelezettség, a multilateralizmus, illetve a reaktivitás jellemezte. Utóbbiak közül a reaktivitás szorul némi magyarázatra. A Ciprusi Köztársaság létrehozása külső nyomásgyakorlás eredményeként valósult meg, a britek, görögök és törökök egyezkedését a ciprióta közösségek kevéssé tudták befolyásolni. Ez az állapot 1960 után is fennmaradt, hiszen az állandó közösségközi viták és konfliktusok automatikusan beemelték a térségbeli regionális hatalmakat a ciprusi kérdésbe, ezzel háttérbe szorítva a sziget közösségeinek véleményét és kezdeményezőképességét. A görög ciprióta külpolitika 1963 és 2004 között kis túlzással csak az események lekövetőjeként tudott érdemben bekapcsolódni a Ciprussal kapcsolatos nemzetközi döntésekbe, kisebb-nagyobb eredményeit elsősorban külső tényezők segítségével és közreműködésével tudta elérni. Noha az egyes kormányok konkrét módszerei eltértek egymástól, Nicosia külpolitikai céljainak homlokterébe 1974 után a török okkupáció felszámolása, valamint a török ciprióta különállás illegitimitásának fenntartása került. Céljai megvalósítására ugyanakkor limitált lehetőségei voltak, multilaterális alternatívái elsősorban az ENSZ-hez kapcsolódtak, államközi kapcsolatai pedig jobbára a görögökre, britekre, szovjetekre/oroszokra, amerikaikra és néhány arab államra koncentráltak. A korlátozott lehetőségek a 2004-es európai uniós csatlakozásukkal szélesedtek: a Ciprusi Köztársaság az EU tagállamaként egyfajta diplomáciai védőernyőt kapott Törökország ellenében. Az uniós csatlakozás ugyanakkor nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a ciprusi konfliktus ügyében a görög ciprióták nem tudták mozgósítani az európai magországokat és nem voltak képesek felszámolni az ország kettéosztottságát. Ez az alapvetően introvertált görög ciprióta külpolitika a 2010-es években vált energikusabbá és proaktívabbá (Christodoulides 2020). A váltást több, egymással párhuzamosan lezajló folyamat tette lehetővé. A külső tényezők közül a kelet-mediterrán térség relatív értékének felértékelődését emelhetjük ki: az arab tavasz eseményei, a földgázfeltárások eredményei, illetve a török külpolitika nacionalista fordulatát követően a legkeletibb európai uniós tagállam relatív értéke növekedett. Az új helyzetben a ciprusi külpolitika aktív résztvevőként és érintett félként tudott a térségben megjelenni, ráadásul uniós vétójoga lehetőséget biztosított a régióhoz kapcsolódó ciprusi érdekek , europanizációjára . A belső változások fontos eleme, hogy a 2010-es évek elejére a ciprusi külpolitika kitapasztalta az EU gyakorlati működésének sajátosságait, illetve megtalálta azon területeket, ahol a befolyásolni tudja Brüsszel irányelveit (Ioannides 2021). A folyamatot nagyban segítette, hogy a korábban jellemző politikai váltógazda
