Page 36 [36]
OCR
34 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői határozza azokat az indikátorokat, amik az intézkedések orientációit determinálják, illetve azonosítsa a döntéshozatalt befolyásoló belső (hazai) és külső (nemzetközi) körülményeket. Az elemzés tárgya egy dinamikus folyamat, amely a múltban, a jelenben vagy a jövővel kapcsolatban prognosztizált stratégiai cselekvések földrajzi orientációt kutatja (Mező 2006). Mivel a dinamikus folyamat implementációja során egy geopolitikai szereplő (például egy állam vagy országcsoport) egy másikkal szemben alakít ki és valósít meg cselekvési terveket, ezért a geostratégia szükségszerűen területi dimenzióval is rendelkezik. Tózsa (2016, 62) megfogalmazásával élve, , a geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. Az idézet jelzi, hogy a geostratégia fókusza a cselekvési lehetőségeket ma már tágan értelmezi, azaz beleérti mindazon katonai, politikai, gazdasági, digitális, kulturális (stb.) eszközöket, amelyeket egy geopolitikai szereplő céljai elérésének érdekében a gyakorlatban alkalmazni és hasznosítani tud. A kibővült cselekvési lehetőségek hangsúlyozása azért rendkívül fontos, mert a geostratégia fókusza történelmileg jóval korlátozottabb volt. A szakirodalom a terminus megjelenését hagyományosan Karl Haushofer nevéhez köti, aki az organikus államelmélet szociáldarwinista megközelítését ötvözte az Alfred Thayer Mahan és Halford John Mackinder által képviselt stratégiai irányzattal (Holecz 2020; Szilágyi 2018a). A geostratégia két világháború közötti jelentése ebből következően elsősorban a katonai és hadászati stratégiák földrajzi jellegzetességire és különbségeire koncentrált (Brill 1985; Gyorgy 1943; Deák 2014). A náci Németországgal való szoros kapcsolat eredményeként a terminus a második világháború után vesztett népszerűségéből, a hidegháború első évtizedeiben elsősorban a német geopolitika kritikai elemzésinél került elő (Owens 1999). A geostratégia az 1970-es évek végétől és inkább az 1980-as évektől kezdett ismételten teret nyerni, fókusza ekkor kezdett bővülni. Ezt a tartalmi expanziót jelzi Grygiel (2006) megközelítése, aki a katonai megfontolások mellett az államok külpolitikai és diplomáciai erőfeszítéseit is a geostratégia tertiletére sorolta. Utóbbiak mellett a - geopolitikai és hadtudományi területekhez szorosan kötődő - biztonsági tanulmányok szintén magáévá tette a terminust, emellett megjelent a közgazdaságtudományi és üzleti elemzésekben is (Kim & Raswant 2022; Tovy 2015). Az eredeti koncepcióhoz képest jelentősen bővülő fókuszt jelzi James Rogers és Luis Simón gyakran idézett összegzése is, amely szerint a
