Oldal 26 [26]
OCR
24 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői A nagyhatalmak befolyása A ciprusi konfliktust befolyásoló regionális szereplők mellett említést érdemelnek a nagyhatalmak is, hiszen a térségben bekövetkező hangsúlyosabb politikai változások általában csak Washington és/vagy Moszkva közvetlen vagy közvetett jóváhagyásával következhettek be. Ez a ciprusi konfliktus esetére is igaz: míg a szigettel kapcsolatos viták alapvetően dekolonizációs folyamatok termékei voltak, a konfliktus hosszú távú rögzülése végsősoron a hidegháború eredménye, amelyben sem az USA-nak, sem a Szovjetuniónak nem volt érdeke a konfliktus rendezése. Az amerikai fél hozzáállását elsősorban a NATO egységének fenntartása határozta meg, hiszen Ciprus folyamatosan éket vert az Észak-atlanti Szerződés Szervezete által 1952-ben létrehozott görög-török szövetségbe, ezzel gyengítve annak délkeleti szárnyát. Ugyan Washington nagyhatalmi státusza és a két országban fenntartott aktív befolyása kézenfekvővé tette a mediátori szerepkör kialakítását, az USA Ciprus kapcsán egy rendkívül komplex regionális képlettel találta szembe magát, amelyben saját igényei mellett figyelembe kellett venni a szovjet, a török, a görög, a brit és — jellemző módon a lista legvégén - bizonyos esetekben a ciprióta érdekeket is. A problémakör magját az egymást kioltó görög és török rendezési elképzelések alkották: Athén szigettel kapcsolatos egyesítési terveinek elfogadása a török, Ankara felosztási javaslatának támogatása pedig a görög szövetséges érdekeinek sérülésével, illetve a görög-amerikai vagy a török-amerikai kapcsolatok megromlásával járt volna. A helyzetet tovább bonyolította a Szovjetunió hozzáállása, amely határozottan elutasította Ciprus NATO csatlakozását, márpedig mind a görög (enoszisz), mind a török (takszim) verzió megvalósulása a szövetséghez csatolta volna a sziget egy részét vagy egészét. Ezzel az összetett viszonyrendszerrel a háttérben Washington általában vonakodott a ciprusi rendezésben aktív szerepet vállalni, azzal kapcsolatban a minimálisan szükségszerű, Herbert Simon (1957) megfogalmazásával élve, az , éppen elégségesnek" bizonyuló külpolitikai megoldásokat alkalmazta. Az USA óvatos manőverezése tökéletesen visszakövethető a konfliktus történetén. A brit gyarmati időszak végén Londontól várták a Cipruson kialakult dekolonizációs válság mielőbbi rendezését, ennek kudarca után a NATO látszólagos egységét fenntartó és a szovjeteknek is megfelelő függetlenségi formulät tamogattäk. Az 1963-1964-es közösségközi harcok után Washington már a görög és török érdekek között balanszírozott, a regionális kapcsolatokban alapvetően Törökországnak, Cipruson pedig inkább Görögországnak kedvezett. A helyzet 1974-ben változott meg, Athén hazárdjátéka ugyanis siker esetén az
