Oldal 20 [20]
OCR
18 A ciprusi konfliktus geostratégiai összetevői korlatban azonban a helyzet rendezésére sem szándékuk, sem tényleges lehetőségük nem volt. A britek a továbbiakban is részt vettek az ENSZ Ciprusi Békefenntartó Missziójának (továbbiakban: UNFICYP) műveleteiben, közvetlenül vagy közvetve támogatták a béketárgyalásokat, illetve a Ciprusi Köztársaság 2004-ben bekövetkező európai uniós csatlakozásakor is segítséget nyújtottak a görög cipriótáknak, a legfontosabb brit geostratégiai érdek azonban továbbra is a bázisterületek státuszának megőrzése és ezzel párhuzamosan London semlegességének megőrzése maradt. Erről tanúskodik, hogy az uniós csatlakozási szerződés (2003) részeként megerősítették a szuverén bázisok brit fennhatóságát, ami - Gibraltárral ellentétben - a Brexit után sem okozott jelentősebb bonyodalmat London és Nicosia között. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Egyesült Királyság által ellenőrzött ciprusi területek soha nem is képezték részét a szigethez kapcsolódó területi vitáknak. Ennek megfelelően a britek a béketrágyalások évtizedei alatt konzekvensen elutasították azt a javaslatot, amely szerint egy ciprusi föderáció létrehozása esetén a brit bázisterületekkel kompenzálják a területi veszteségeket elszenvedő görög cipriótákat. Ezt a London érdekekeit tökéletesen ismerő görög ciprióta fél nem is nagyon erőltette, a bázisoknál ugyanis fontosabbnak ítélte az ENSZ BT tagsággal és a ciprusi ügyekben garantőri szereppel rendelkező Egyesült Királysággal kialakított jó viszony fenntartását (Loucaides 2017). A regionális hatalmak közül Görögország szintén aktív szerepet játszott a konfliktus kialakulásában. Ebben csak részben azonosítható egyfajta nacionalista szándékosság, hiszen Ciprus az ókor óta görög többségi népességgel rendelkezik, tehát az oszmán évszázadok után, valamint a brit gyarmati kötelék lazulása következtében természetes igényként merült fel Görögország és Ciprus egyesítésének szándéka. A görög nacionalizmus által enoszisznak (unió) nevezett célkitűzés a 19. század utolsó harmadában kezdett gyökeret ereszteni Cipruson, a brit fennhatóság elleni küzdelmek során pedig a görög ciprióta politikai elit egyik legfontosabb szándékává vált (Balogh 2013). Görögországnak ugyanakkor szerepe és felelőssége volt abban, hogy ezt a célkitűzést a görög hadsereg kötelékébe tartozó Georgiosz Grivasz és az általa vezetett EOKA fegyveres küzdelemmé változtatta, Athén ugyanis a politikai támogatás mellett fegyvereket és logisztikai segítséget is biztosított a felkelőknek (Mallison 2005; Morgan 2010). Míg az 1950-es évek fegyveres összecsapásai igazolhatók voltak az önrendelkezés kivívásának szükségességével, és általában a dekolonizációhoz kapcsolódó ideológiai és morális magyarázatokkal, addig a ciprusi függetlenség kikiáltása utáni görög szerepvállalás inkább a szélsőséges nacionalizmus kivetülésének
