OCR
A hittanulók távozására felszólító egykori szöveg indokolt és hasznos volt, s ha ma másis a szerepe, mind a teológus, mind a , laikus" ember számára elgondolkodtató. S ha a keleti egyház megtartotta a mondatot, jó, ha a nyugati egyház is elgondolkodik az akklamáció mondanivalóján. A nyugati egyház istentiszteletében is megtaláljuk a megfelelő mondatot ugyanígy az igeliturgia és a szentségi liturgia határán. A római egyház és a liturgikus gazdagságot menteni akaró protestáns egyházak liturgiájában a praefatio kezdő dialógusában ugyanezen a rituális váltási ponton van egy felkiáltás, amely egyértelműen jelzi az új kezdetet, a lényegében más folytatást: sursum corda, azaz ,emeljük fel szívünket" Itt tehát fordul a helyzet. Eddig az értelmi felfogás jellemezte az istentiszteletet, innentől a közösség egy más dimenzióban van. A liturgia első, igei részét az értelemen keresztül ragadja meg a hallgató, az istentisztelet második feléhez ez már kevés. A válasz így hangzik: , Felemeljük az Úrhoz? (A római egyház az evangélikussal szemben múlt időt használ: felemeltük az Úrhoz.) Ha azonban megvizsgáljuk az eredeti szöveget: sursum corda — habemus ad Dominum, akkor kiderül, hogy a válasz nem a mi cselekvésünket jelenti, hanem egy állapotot jelöl: „a szívünket az Úrnál tudjuk"? Azaz az Istenhez való hitkapcsolatban értelmezhető a rítus következő szakasza. Azért tudjuk megragadni — bár túlmegy azon, amit értelmünkkel felfoghatóunk —, mert a szívünket már az Úrnál tudjuk, azaz megtörtént a hit életváltoztató eseménye. Az eredeti, katekuméneket távozásra bíró felszólítás hátterében is ez áll. Az ószövetségi hagyományok nyomán kialakult (lekcióolvasás, írásmagyarázat, hozzá kapcsolódó imádság), illetve a Krisztust prédikáló, a kereszt és a húsvét evangéliumát megszólaltató anyag megformálta az igeliturgia alapvető struktúráját. Ez az a szakasz, amelynek missziói karaktere van azáltal, hogy a hívők, a keresztségre készülők, de még a kívülről , vendégként" becsöppent emberek számára is felfogható, értelmezhető, megragadható volt az emberi értelem használatával. Legalábbis intellektuális szinten. Éppen ezért az istentiszteletnek ez az első fele nyilvános volt. Ez volt a szó szerint értelmezett cultus publicus (nyilvános kultusz). Ezt zárta le a hitvallás, amelynek szintén volt (lehetett) tanítói karaktere is, hiszen összefoglalta mindazt, amit a hittanulók a keresztségre készülve hallottak, megtanultak. A hitvallás tartalma volt ugyanis a katekumének tananyaga. A következő szakasz már csak a , beavatottak" számára zajló exkluzív alkalom volt, hiszen annak lényege már csak a hit antennájával volt megragadható. S bár a különböző keresztény csoportok és felekezetek a filozófia vagy a logika eszközével próbáltak magyarázatot adni az eukharisztia eseményére és annak mikéntjére (transsubtantiatio, consubstantiatio,