Oldal 98 [98]
OCR
Az apostol közbenjárása a szelídlelkűségben megélendő keresztény hétköznapokban (Fil 4,5; Gal 5,22—23) egy egyszerű kérés köntösébe öltöztetve jelenik meg: Pál arra kéri Filemont, hogy bocsásson meg szökött rabszolgájának, Onézimosznak, és fogadja őt vissza. A levél funkciója, hogy a szökött rabszolga státusza emberileg és jogilag is rendeződjön. Mivel az apostol erőteljesen személyes hangot üt meg Filemonnal szemben, ezért az olvasónak úgy tűnik, hogy a konfliktus emberi oldalának rendezése a levél apropója. Pál érvelése a hangvétellel társítva annyira lehengerlő, hogy nem meglepő, ha valaki személyeskedést, sőt lelki zsarolást lát a dologban.? Pál levelében az ügy elrendezését kezdeményezi: tanúkat véve maga mellé, létrehozza a kommunikációs helyzetet a felek között. A levél egyik sajátossága, hogy a társadalmi státuszában megkérdőjeleződött személy, Onézimosz — jogi szempontból a probléma fő okozója — nem is kap szót, a háttérben marad. A kommunikációs „haromszögnek” (Onezimosz — Pal - Filemon) tehát csak az egyik oldalát halljuk kihangosítva. Ezáltal Pál úgy alakítja a helyzetet, hogy a szembesített fél szerepébe valójában Filemon kerül. A közbenjáró levélben az a , csavar; hogy benne a médiumra jellemző , négyszemköztiség" meglehetősen manipulatív módon valósul meg. Mai példaként inkább a közösségi médiában ismeretes megnyilvánuláshoz hasonlíthatnánk: magánjellegű megszólalás a teljes nyilvánosság bevonásával. A levél elején Pál maga mellett említi Timóteust (1), aki nem csupán társszerző, hanem Pál véleményét osztó tanú. A köztük lévő szoros, atya-fiúi és munkatársi kapcsolatot tekintve ennek az a funkciója, hogy az apostol személye és tekintélye ezáltal megkettőzött súllyal esik latba. Pál külön köszönti a Filemon házanépéhez tartozó, szolgálattal megbízott személyeket, Appiát és Arkhipposzt, valamint magát a házi gyülekezetet (2). Mindezzel világossá teszi, hogy a levél tartalma közérdekű, a teljes közösség számára iránymutató írás következik. A továbbiakban a személyes hangnem által mintha szándékosan elmosná a határt a kérés és az utasítás, valamint a kérés és az intés, sőt dorgálás között. > DUNN (1996, 327. 0.) vitatja ezt a nézetet. Véleménye szerint az ókori retorikában bevett eszköz volt az érzelmekre való hatás. Lásd még GNILKA 1982, 40. o.
