Oldal 82 [82]
OCR
bennünk Krisztus is.? A saját, egyénileg hozott előzetes tudásunk, belső érdeklődésünk, személyes kérdéseink, , lehorgonyzásaink" alapján. Pál apostol nem fél a relativista vagy a szubjektivista megbélyegzéstől, hiszen tudja — már a pogányok között végzett missziójával vállalja —, hogy a tanulás egyetlen útja az, ha hagyjuk, hogy a diákban formálódjon a kép — bármennyire is szeretné tanárként már a végeredményt látni, s bármennyire szenved is ennek hiányától. Mégsem nyúl bele tanárként a tanulók fejébe, s helyezi el ott a saját maga által már kialakított képet, hanem hagyja a tanuló formálódását. Úgy tűnik, Pál apostol felismerte, hogy a relativizmus és a pluralizmus veszélyétől nem a konstruktív tanulás esetében kell jobban félni, hanem a konstruktív tanuláselméletet figyelmen kívül hagyó, normatív oktatás világában. Ma néhányan a szubjektivizmus és a relativizmus iránti félelmük miatt vetik el az egyéni értelmezés szerepét és fontosságát, s ez a félelem elsősorban a hittanóra és a teológia tárgyára, Istenre irányul. Attól félnek, hogy ha elfogadjuk a konstruktív tanuláselméletet, ebből az következik, hogy mindenki saját istent alkot magának. A konstruktív tanuláselmélet azonban felhívja a figyelmünket arra, hogy a tananyag és a tananyagról alkotott képünk nem ugyanaz. A teológia és a hittanóra esetében ezt röviden úgy fejezzük ki, hogy Isten nem egyenlő az istenképünkkel. Istenképünket konstruáljuk (magunkban és közösségeinkkel), míg Isten lényegét nem változtatja meg az a tudás, az a kép, amelyet mi alkotunk róla. Istenképünk mindig töredékes, véges, alakulófélben lévő, esetleges. Isten azonban az ismereteinktől és tanulásunktól független. Éppen azzal relativizáljuk legerősebben Istent, ha nem ismerjük el, hogy a róla alkotott képünk nem egyenlő magával Istennel. Éppen azzal esünk a relativizmus csapdájába, ha azért nem merjük az istenképeink személyes konstrukcióját elismerni, mert attól félünk, hogy ezzel Istent relativizáljuk a magunk számára. A Tizparancsolattal (,,Ne legyen más Istened") éppen akkor kerülünk legerősebben szembe, amikor az önkényesen alakított istenképünkből csinálunk Istent a magunk számára. Amikor már észre sem vesszük, hogy mi az, amit mi alkottunk, s mi az, ami a mi konstrukciónktól teljesen független — s mivel a kettőt nem tudjuk megkülönböztetni, ezért a biztonság kedvéért a képalkotás konstruktív folyamatát sem ismerjük el. A bálványkészítés nem külső szobrok formájában ölt testet, hanem belülről alkotunk hamis világokat magunknak. Ennek elkerüléséhez az egyik segítség az, ha tudatában vagyunk a konstrukciós tanulási folyamatunknak, látjuk annak korlátait és lehetőségeit. Pal apostol — a többi bibliai szerzővel együtt — tudja, hogy a tanulás egyetlen útja az, ha a tanuló is, a tanár is nyitott az alakulásra, átadja a diákot a formálódásnak, az érdeklődésnek, a belső kép alakításának. Tudja, hogy a lehetőség csak akkor válhat 39 Uo. 708. o.
